César Franck (1822–90) belgiumi születésű és anyai ágon német származású zeneszerző már fiatalon Párizsba költözött, ahol a francia zeneélet egyik meghatározó alakja lett. Több mint három évtizeden át a St. Clotild templom orgonistája volt és kora legnagyobb improvizátoraként tartották számon, emellett a Conservatoire orgona és zeneelmélet tanára volt. Csak ötven évesen fordult intenzíven a komponálás felé, legjelentősebb műveit élete utolsó évtizedében alkotta. A francia szimfonikus zene egyik megteremtőjeként tartják számon, főként az 1886 és 1888 között írott d-moll szimfóniájának köszönhetően. Ez utolsó zenekari műve és egyik legutolsó alkotása.

 A műfaj a század francia zenéjében háttérbe szorult az opera mögött, Berlioz 1830-as Fantasztikus szimfóniája után alig néhány jelentősebb mű készült Párizsban a d-moll szimfónia bemutatójáig, amelyre 1889. február 17-én került sor, a szerző halálát megelőző évben. A kor vezető karmestere, Charles Lamoureux visszautasította a művet, ezért a Conservatoire zenekara vállalta az előadást Jules Garcin vezényletével. A fogadtatás vegyes volt: egyesek a darab archaizmusát, mások éppen az újításait kifogásolták. Néhány év alatt azonban meghódította a világot és Berlioz művét nem számítva a leggyakrabban előadott francia szimfónia lett belőle.

Franck kifejező erejű zenéje mögött nincs költői program, a szerző nyilatkozata szerint a mű egyszerűen „klasszikus szimfónia”. A megszokott négy tétel helyett azonban csak hármat tartalmaz, és Liszt tematikus transzformáló gyakorlatát követve valamennyi anyaga egyetlen motívum változataira vezethető vissza.

Az 1. tétel a műfaj hagyományainak megfelelően a szonáta formát követi. Nem véletlen, hogy a kezdő d-cisz-f, f-e-a motívum rokona Liszt Les préludes-je alaptémájával és Beethoven utolsó kvartettje zárótételének Muss es sein? (Meg kell történnie?) feliratú bevezetésével. Az első négy hang ugyanakkor a B-A-C-H hangok dallamrajzához is hasonlít. A kezdő lassú szakasz nem bevezetés, hanem a kétarcú főtéma első része, amelyet azonos anyagból épülő gyors rész követ. Mindez megismétlődik f-mollban, majd a melléktéma területben egy éneklő és egy fényes, himnikus téma („sors motívum”) következik.
A 2. tétel a klasszikus szimfónia lassú és scherzo tételét egyesíti magában, öt szakaszos rondo formában. Emlékezetes a visszatérő angolkürt szóló, amelyet a kortársak közül sokan kifogásoltak, mivel szerintük a hangszer idegen a szimfónia hagyományától (elfelejtették, hogy Haydn 22. szimfóniájában kettő is szerepel).
A 3. tétel vidám, Mendelssohnt idéző D-dur nyitótémája a Les préludes szerelmi dallamának közeli rokona. A felépítés ezúttal is a szonáta formát követi, de ebbe integrálva többször megjelennek az előző tételek anyagai is: az expozíció végétől a 2. tétel angolkürt dallama, a visszatérésben az 1. tétel „sors” témája, majd a kódában a mű nyitótémája is, ezzel egységes keretbe foglalva a teljes alkotást.