Wolfgang Amadeus Mozart összesen 24 zongoraversenyt komponált, ebből 12, vagyis a darabok fele mindössze három év alatt, 1784 és 86 között keletkezett. Ez a rövid alkotóperiódus a zeneszerző életpályájának legsikeresebb időszaka volt, hiszen zongorakoncertjeivel egyszerre léphetett a közönség elé, mint komponista és mint ünnepelt zongoravirtuóz. Akkoriban a nagyböjt alatt tilos volt színházi előadásokat tartani, így ez a körülbelül másfél hónapos időszak lett a hangversenyélet legfőbb szezonja. „Meg kell bocsátania, hogy keveset írok, de hihetetlenül kevés időm van, a böjti idő utolsó 3 szerdáján 3 előfizetéses koncertet adok… – könnyen elképzelheti, hogy új dolgokat kell játszanom – ezeket tehát meg is kell írni – az egész délelőttöt a tanítványoknak áldozom – és esténként majdnem minden nap játszom”. 1784 márciusában írja ezeket a sorokat apjának Mozart, a patinás császárváros, Bécs arisztokrata közönségének első számú kedvence. A következő év februárjában viszont apja tudósítja az egyik hangversenyről a zeneszerző nővérét: „…vasárnap este a színházban az olasz énekesnőnek, Laschinak volt akadémiája… öcséd egy pompás koncertet játszott… Én csak két sorral ültem hátrább, mint a nagyon szép württembergi hercegnő… Mikor öcséd kiment, a császár meglengette a kalapját, és azt kiáltotta: bravo Mozart.”

         Ennek a ragyogó korszaknak egyik kiemelkedő remekműve a 467-es számú C-dúr koncert, amely 1785 márciusában, egy hónappal a híres d-moll versenymű után, mintegy annak ellentétpárjaként keletkezett. A K 466-os d-moll koncert sötét színeivel szemben a 467-es mű a trombitákkal ragyogóvá tett C-dúr karakterrel szólal meg, s ezt a felhőtlen boldogságot és életörömet sugárzó zenét csak időnként árnyékolják be moll-foltok.  Nyitótételét a témák, karakterek bősége jellemzi: már a tétel kezdetén megszólaló főtéma is három különböző motívumból épül fel, s az első nagy zenekari tömb, a zenekari expozíció zenei anyagát a második, szóló-expozícióban a zongora új témákkal, illetve terjedelmes figuratív részekkel bővíti ki. A rendhagyó megformálású, sok meglepetést tartogató tételben – csakúgy, mint majd a fináléban is – különösen fontos szerepet játszanak a fúvósok: az operaszerző Mozart a különféle karakterű témák, a vonós-, illetve a fúvóskar, valamint a zongora egymást kiegészítő, egymásnak felelgető, társalgó játékában mintha egy sokszereplős színdarabot komponált volna meg, színpad nélkül.

Az F-dúr Andante a zeneszerző egyik legihletettebb zongoraverseny-lassútétele. A szordinált vonósok, a pengetett basszus és a gyakran oktávpárhuzamban játszó fúvósok Mozart jellegzetes szerenád-hangjának kellékei; a zenekari bevezető után tulajdonképpen az egész tétel egy szabálytalanul formált, egészen Asz-dúrig kalandozó, nagyívű zongora-kantiléna. De az éjszaka árnyai hamarosan eltűnnek: a finale kezdetén ragyogó napfény önti el a képzeletbeli színpadot, a 29 éves Mozart remekműve pezsgően eleven, szellemes szonáta-rondó tétellel zárul.