A holtak szigete című szimfonikus költeményt Rachmaninov 1908-09-ben, Drezdában komponálta. A mű egy alkotói és magánéleti szempontból egyaránt kiegyensúlyozott és termékeny időszak – II. zongoraverseny és II. szimfónia – záróköve. Miként Mahlert a tragikus melléknevet viselő VI. szimfónia komponálásakor, ugyanúgy Rachmaninovot is egy különösen boldog pillanatban, két leánygyermek megszületése után szembesült az elmúlás, a halál gondolatával. A vitalitás közvetlen megtapasztalása elmélkedésre, meditációra késztette. A címben hivatkozott képet, a romantikus svájci festőművész, Arnold Böcklin festményét a zeneszerző 1907-ben, Párizsban látta. A rendkívül szuggesztív műalkotást 1880-ban egy özvegyasszony rendelte, „a festménynek olyan mély nyugalmat kell árasztania, hogy az ember összerezzenjen, ha szemlélése közben ajtókopogást hall”. Az ekkoriban Olaszországban dolgozó festőt a Nápolyi-öböl egyik sziklás szigetére (Ischia) épített kastély inspirálta. Az első kép után további változatokat készített. Egy példány 1897-ben, Budapesten is látható volt, az egykori katalógus így írta le az ábrázolt jelenetet: „A déli tengereken van egy szirtes sziget. A megközelíthetetlen partok meredeken törnek föl a sötétlő kékes vízből. Az omlatag köveket sűrű oleander bokrok borítják, a benyúló vizek partját komor ciprusok lombjai árnyékolják, a hallgatag öbölben a holtak csöndes otthonát őrzik. A sziklákba sok ajtó nyílik, befogadására mindazoknak, kik innen többé visszatérni nem fognak. Egy kicsi csónak lassú verésű evezéssel közeleg a sötétlő bemenethez. Egy fehér, koszorús koporsóhoz támaszkodó alak látszik benne. Szomorúan néz az átláthatatlan sötétségbe, a halál komor kapuját figyeli, melyet egy bronz állati alak őriz titokzatosan. Minként a fáradt vándor lelkében, a világos márvány falak fehéren tükröznek a kék tengerben, felvillan a hit nyújtotta remény.”

A komor sziget fele tartó csónak evezőse maga Kharón, amint a frissen elhunytak lelkét viszi a Styx folyón végső nyugvóhelyükre; a koporsó mellett álló és a vízből kimagasló szirtek felé tekintő fehér lepelbe burkolt légies figura pedig a halott lelkét testesíti meg. „A festményt a valószínűség és valószerűtlenség határmezsgyéjéről eredő titokzatosság lengi át, Böcklin ugyanis az önmagukban meggyőzőnek tűnő természeti tájakat néhány fantázia-szülte részlettel kombinálta. Az így keletkező látvány álomszerűségében szinte már szürreálisnak mondható” – írta egy elemző.

A halotti mise, a Requiem híres sequentiáját, az utolsó ítéletet megjelenítő Dies irae dallamát Rachmaninov szívesen idézte fel műveiben, természetes, hogy a Holtak szigetében is felcsendül. Szerzői kommentár híján a mozgalmas és drámai kompozíció zenei „eseményei” alapján a hallgatónak kell megkonstruálni a programot. Ebben némi segítséget nyújthat az a beszédes Leopold Stokowskinak szóló levél, melyben a kompozíció egyik tématerületéről – a zenei anyagot maga a szerző nevezte el Élet-témának – így írt: „Az Élet-témának a mű többi részével erős kontrasztban kell állnia – gyorsabb, nyugtalanabb és érzelmesebb… eddig a halál uralkodott, itt az élet.”