Brittennek egész életében különös affinitása volt a gyerekek iránt. Ebben része volt mind a kisfiúk iránt érzett erotikus vonzalomnak, mind pedig a gyermeki érzés- és gondolatvilággal való mély azonosulási képességnek – és a kettő nyilánvalóan erősítette, gazdagította egymást.

Britten munkásságát végigkísérik a gyermekek számára írott művek, köztük igen nagyszámú, fiatal előadóknak szánt darab (a leghíresebb talán A kis kéményseprő c. opera). A zeneszerző mindig világosan és egyszerűen szólt a gyerekekhez, de sohasem gügyögött.

Amikor Britten először írt gyerekeknek, még maga is szinte gyerek volt. Utolsó befejezett művét (Óda az érkezőhöz), szintén fiataloknak szánta, akik II. Erzsébet királynő trónralépésének 25. évfordulóján adták elő a darabot. Britten három régi angol költeményt választott ki egy irodalmi antológiából, és két rövid zenekari közjátékot beiktatva, ötrészes kompozíciót alkotott. A zeneszerző szívéhez mindig közel állt a korai angol irodalom és zene, és nem véletlen, hogy életének utolsó zenei megnyilatkozása is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik.

A három vers közül kettő a színpad számára íródott, és eredetileg két masque-hoz (afféle XVII. századi zenés-táncos „revü”) tartozott. A harmadik dal forrása egy népszerű évkönyv volt, de ezt sem nehéz táncosok közreműködésével elképzelni.

A bevezető „Induló” nem annyira induló, mint inkább boldog tavaszköszöntő, mely Britten nagyszabású 1949-es Tavaszi Szimfóniájára emlékeztet. A zenekari „Jig”mintája egy hagyományos skót tánc volt, bár a kísérő harmóniák jóval kevésbé hagyományosak. A középen helyet foglaló „Körtánc” nyugodt, pasztorális dallama (és egy rövid zenekari közjáték) után következik a záró „Kánon”, melyben ugyan a kánon csak egyike az élénk alapdallam feldolgozási módjainak.