Brahms egész életművét végigkísérik a komor, filozofikus kórusművek, melyek isten és ember, élet és halál kérdéseit feszegetik – a korai, fenségesen szép Begräbnisgesang ("Temetési ének"), a Schicksalslied ("A sors éneke"), a Nänie ("Gyászóda"), a Gesang der Parzen ("A párkák éneke") mind ebbe a csoportba tartozik, hogy a Német requiemről ne is beszéljünk. Szerelmének halála után elmeállapota rohamosan romlott; miután az orvosok gyógyíthatatlannak nyilvánították, életének utolsó 36 évét egy derék ácsmester házában töltötte, ahol ritka világos pillanatai alatt még gyönyörű verseket tudott írni. Fiatalkorában Hölderlin a költészetet szent missziónak tekintette, mely egyesítette magában a bibliai próféta, a görög látnok, a filozófus és a társadalombölcselő szerepeit. Arra vágyott, hogy a német nemzetet magasabb kulturális, erkölcsi és politikai öntudatra ébressze. A Hüperión megtörtént eseményekről szól, az 1770-es évek görög szabadságharcáról, de a regény lényege a hős küzdelme, hogy megértse az istenséget és egyesüljön vele, valamint, hogy új, igazságosabb társadalmat hozzon létre a földön. Végül a természetben ismeri fel az isteni lényeg megközelíthető megnyilvánulását.

"A sors éneke" egyike a regénybe beillesztett versbetéteknek (hasonlókkal találkozunk Goethe Wilhelm Meisterében is). A vers az istenek és halandók közötti szakadékról szól, és az előbbiek boldog és nyugodt létét állítja szembe az utóbbiak szenvedésével. Goethe is ábrázolta ezt az ellentétet Grenzen der Menschheit ("Az emberiség határai") c. nagyhatású versében, valamint "A párkák énekében", mely az Iphigenia Taurisban c. dráma része, és amelyet Brahms ugyancsak megzenésített. Hölderlin Goethét követi abban, hogy az emberiséget mint az istenek játékszerét ábrázolja. De míg Goethe megnyugtató hangon fejezte be a költeményt, a halhatatlanok áldott létét hangsúlyozva, addig Hölderlinnél a kétségbeesésé a végső szó. Ő a romantikus nemzedékhez tartozott, amelynek számára az elődök klasszikus nyugalma már elérhetetlen volt. Éppen ez a hölderlini pesszimizmus volt azonban elfogadhatatlan Brahms számára. 

1868 NYARÁN Brahms meglátogatta két zenészbarátját, Albert Dietrichet és Carl Reinthalert Brémában. Dietrich később megírta, hogy hármasban egy nap felkerekedtek, hogy meglátogassák a wilhelmshaveni kikötőt. Brahms feltűnően szótlan volt egész idő alatt. Aznap reggel a könyvespolcon felfedezte Hölderlin verseit, és benne "A sors éneké"-t. Barátaitól visszahúzódva talált egy magányos sziklát a tengerparton, ahol leült, és azonnal felvázolta a kompozíciót. Szabadságát félbeszakítva hamarosan hazautazott Hamburgba, ahol folytatta a munkát.

Befejezni azonban csak három év múlva tudta a művet. Az egyik fő nehézség a zárószakasz volt. Több más megoldás kipróbálása után végül zenekari utójátékot írt a darab végére, amelyben az isteni boldogság mennyei C-dúrban jelenik meg, hasonlóan az Altrapszódia utolsó ütemeihez, vagy a Requiem F-dúr befejezéséhez. A karslruhei ősbemutató programfüzetében a szöveg után ott állnak a Nachspiel des Orchesters ("Zenekari utójáték") szavak, kiemelvén az epilógus jelentőségét.

A mű három szakaszra tagolódik. Az első az istenek fenséges nyugalmáról szól: a hangszeres bevezetés után az alt gyönyörű lírai dallamot intonál, melyet hamarosan a többi szólam is átvesz.

A második szakasz váratlan kontrasztot hoz. Tempó- és metrumváltás után kemény disszonanciák utalnak a halandók nyomorúságára. A Klippe zu Klippe ("kőről kőre") szavaknál Brahms egyik gyakori ritmusfiguráját halljuk, az ún. hemiolát, amely a szabályos ritmusviszonyokat felborítva, két 3/4-es ütemből három 2/4-eset formál, nagy drámai erővel.

A harmadik szakasz a már említett utójáték. Az első rész dallamanyaga újrahangszerelve, éteri hangon tér vissza. Itt Brahms visszavezet bennünket az "ismeretlen mélységek"-től az Olümposzra, vagyis valójában Hölderlinből Goethét csinál. Ez a befejezés sokat elárul Brahms hitéről és életfilozófiájáról. Mint Karl Geiringer írta Brahms-életrajzában: "az istenek és emberek sorsa eggyé válik."