I. Allegro II. Adagio III. Scherzo. Lebhaft – Trio. Langsam IV. Finale. Bewegt und feurig

Mendelssohn és Schumann korai halála (1847, ill. 1856) után a német-osztrák térségben egy ideig nem akadt olyan szimfonikus zeneszerző, aki átvehette volna tőlük a stafétabotot. Brahms, akinek Schumann 1853-ban olyan nagy jövőt jósolt, csak 1876-ra fejezte be első szimfóniáját. Az ezt megelőző vákuumban I. Ferenc József két alattvalója – két, egymásról mit sem tudó hívő katolikus – dolgozott szorgalmasan a szimfonikus műfajban, egyelőre csak várva az elismerésre: a prágai cseh színház első brácsása, Antonín Dvořák, és druszája, a linzi székesegyház orgonistája, Anton Bruckner.

Bruckner I. szimfóniáját 1868. május 9-én mutatták be Linzben, de az első előadást továbbiak nem követték. Amikor Bruckner ugyanaz év őszén Bécsbe költözött, hogy elfoglalja új állását mint a konzervatórium zeneelmélet-professzora, új szimfóniatervek kötötték le a figyelmét, és az I. szimfónia évekig az íróasztalfiókban feküdt, annak ellenére, hogy Bruckner szívéhez nagyon közel állt ez a műve – még gyengéd-humoros becenevet is kitalált a számára (das kecke Beserl, amit talán „a kis pimasz”-nak lehetne fordítani). Bruckner 1877-ben és 78-ban is elővette a szimfóniát, hogy kisebb változtatásokat hajtson végre rajta; 1890-91-ben azután rászánta magát, hogy az addigra negyedszázados művet teljesen újragondolja. A nagyforma és a tematikus anyag nagyrészt változatlanul maradt ugyan, de az ezernyi kisebb-nagyobb módosítás végül mégis merőben új arculatot adott a szimfóniának, mely revideált alakban, 1891. december 13-án került ismét a közönség elé, ezúttal a bécsi Musikvereinben, Richter János vezénylete alatt. Az első verzió publikációja (1935) óta azonban a legtöbb karmester azt részesíti előnyben, és ezúttal is eredeti formájában fogjuk hallani a művet.

Első bemutatott szimfóniájában Bruckner már mindenki mással összetéveszthetetlen, egyéni hangján szól, fényévekre a romantikus elődöktől. Mint a későbbi monumentális szimfóniákban, a szerényebb méretű (mindössze 45 perces) Elsőben is feltűnik a konstruktív gondolkodás elsőbbsége; Brucknernál a zenei témák sohasem saját magukért, hanem inkább a teljes mű építményében elfoglalt helyükért vannak ott.
 Az első tétel indításának furcsa indulódallama, valamint a lírai melléktéma szinte csak előkészület a zárótéma nagy fortisszimójához, ahol egy jellegzetesen bruckneres fanfármotívummal belépnek az addig hallgató harsonák. A kíséret vonósfigurái elárulják, hogy Bruckner nem sokkal a szimfónia megírása előtt ismerkedett meg Wagner zenéjével: a Tannhäuser-t 1863-ban mutatták be Linzben, és a nyitány egyik emlékezetes pillanatának „utánérzése” csak felszínes jele annak a mély művészi kapcsolatnak, amely Brucknert egész pályája során Wagnerhez fűzte. Persze ahogy Bruckner ezzel a vonósfigurával bánik – pl. ahogy a kidolgozási részben halk és titokzatos fuvolaszólóvá változtatja -, az már az ő formaalkotó géniuszáról és színfantáziájáról tanúskodik. Bruckner a visszatérést is igen szabadon kezelte:  a fent említett harsona-állás így egyáltalán nem tér vissza, helyette olyan új anyag zárja a tételt, amely majd a fináléban talál folytatásra.

Az Asz-dúr Adagio, mely a szimfónia tételei közül utolsónak készült el, hagyományos háromrészes formát követ, az ünnepélyes-komor indítás után gyorsabb tempójú, folyékonyabb középrésszel. A visszatérés itt is erősen variált: az ünnepélyes témához új, gazdagon díszített vonósszólamok társulnak, majd egy váratlan, rövid fortisszimó-kitörést hallunk. Ezután a vihar, amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is csitul.
 Bruckner először teljesen más scherzót szánt a szimfóniába (ez az elvetett tétel először 1995-ben jelent meg nyomtatásban). A végleges scherzo, melynek g-moll a hangneme, rögtön fortisszimó-kitöréssel kezdődik, és csak ezután következik a táncosléptű scherzo-téma. A trió, melyet az elvetett scherzóból mentett át Bruckner, a táncritmus naiv ártatlanságát a kromatikus harmóniák rafinériájával ötvözi.

A finálé szintén a tetőpontról indul (későbbi műveiben Bruckner már kerülte az ilyen in medias res tételkezdeteket), és – a lírai epizódok ellenére – mindvégig hű marad a bewegt, feurig (élénk, tüzes) tempókarakterhez. Hatalmas ívű fokozás után a tétel vége c-mollból C-dúrba modulál, hogy diadalmasan ujjongó hangulatban zárja le Bruckner első szimfonikus remekművét.