I. En el Generalife
II. Danza lejana (Távoli tánc)
III. En los jardines de la Sierra de Cordoba (Sierra de Cordoba kerjeiben)

Manuel de Falla (1876-1946) zongorára és nagyzenekarra írt "szimfonikus impresszióit" 1909-ben kezdte el komponálni, majd 1914-15-ben fejezte be, röviddel párizsi "tanulóévei" után. Párizs döntő hatást gyakorolt zeneszerzői gondolkodására, az úgynevezett impresszionista stílus és zenekarkezelés éppen ebben a művében mutatkozik meg a legtisztább formában. Paradox módon a témaválasztás, illetve a téma feldolgozásának módja is a francia és a Franciaországban dolgozó mesterek hatásáról árulkodik: a spanyol zeneszerző szinte utolsóként csatlakozott a Párizsban divatos spanyolos-egzotikus irányzathoz. Ravel már 1907-ben megírta a Spanyol rapszódiát és a Pásztoróra című operát, Debussy 1903-ban komponálta a Granadai estéket és 1908-ban az Ibériát, Albeniz Ibéria szvitje pedig 1909-ben készült el Párizsban.

De Falla darabjának sikere egy csapásra az európai zeneszerzés élvonalába emelte szerzőjét, Gyagilev is ennek hatására kérte fel a komponistát balett írására. A romantikus-egzotikus "spanyolos" darabok sorában az biztosít különleges helyet az Éjszakák… számára, hogy De Falla "egy mélységesen őszinte és minden ízében, árnyalatában igazi spanyol atmoszférát teremt a dél-spanyolországi tájak és az andalúziai népzene titokzatos, borongós, melankolikus, olykor szinte már misztikus világának felidézésével. A zeneszerző kortársaiból más-más hatást váltott ki a darab: egyesek De Falla legszomorúbb, legdrámaibb alkotását látták benne, mások szerint De Fallának azt a szenvedélyesen izzó, de egyben mélységesen komor hangvételt sikerült életre keltenie e művében, amely az eredeti spanyol művészet legigazabb sajátja." – írta a mű egyik elemzője.
"Ha ezek a szimfonikus impressziók valóban tárgyukat valósítanák meg, akkor a címek puszta felsorolása is eligazítaná a hallgatót. Igaz, hogy a műben – mint minden zenei alkotásban – a zeneszerző a tonális, ritmikai és tematikus anyagoknak egy meghatározott konstrukcióját építi fel, mégis mindezt egy olyan cél érdekében teszi, hogy helyeket, impressziókat és érzelmeket idézzen fel. Ez a zene nem akar leíró jellegűvé válni, csupán kifejező szeretne lenni. De mégis valamivel többet mond el Spanyolországról, mint azok az ünnepek és táncok, amelyek ezt a zenét inspirálták, hiszen a melankólia és titokzatosság is a sajátja." Ez a művészi elv hasonló Debussy Ibériájához, De Falla sem a spanyol népzene, a spanyol tájak programszerű felidézését tekinti feladatának, hanem Spanyolország megidézését, a spanyolok kedvelt kifejezésével élve: az evokációt.

Az első tétel természeti képe a granadai Alhambra, a mór királyi palota híres kertjét festi. A scherzo jellegű második tétel az 1916-os Bűvös szerelem című baletthez hasonlóan az ősi andalúziai legendák szellemeit, kísérteteit idézi meg, a balett Rémület tánca vagy a Lidérc éneke feliratú tételeivel mutat rokonságot. A rituális, mágikus, misztikus táncok, valamint a vad, szilaj ritmusok végletei közti átmeneteket felvonultató variációsorozat nem áll távol Sztravinszkij akkori balettjeitől (Tűzmadár, Tavaszi áldozat) sem. A harmadik tétel egyes elemzők szerint egy cigány zambra, azaz egy éjszakai táncos, zenés ünnepi felvonulás képét örökíti meg. Formája refrénes copla, a 16-17. század egyik közkedvelt spanyol vokális-hangszeres műfajára, a villancico-ra emlékeztet, mely közeli rokona a klasszikus rondóformának.