I. Allegro aperto II. Andante ma non troppo III. Allegro

1777-ben Mozarték salzburgi helyzetükkel kapcsolatos elégedetlensége elérte a tetőpontját. Augusztusban beadványban kérték a hercegérsektől a szolgálatból való elbocsátást, amit megkaptak ugyan, de Leopold mégsem engedhette meg, hogy elhagyja állását, így a húszéves Mozartot édesanyja kísérte el a soron következő európai utazására. Münchenen és Augsburgon keresztül Mannheimbe mentek, amely fontos zenei központ volt, kitűnő és forradalmian új hangzásra képes zenekarral, valamint a zene iránt lelkesen rajongó udvarral. Mozart jó barátságba került a zenekart vezető Johann Christian Cannabich-hal, a fuvolista Johann Baptist Wendlinggel és az oboista Friedrich Ramm-mal. Utóbbinak egy néhány hónappal korábban, még Salzburgban írott oboaversenyét ajándékozta, amitől Ramm, mint Mozart november 4-i levelében olvashatjuk, „majd megbolondult örömében”.

A 19. század folyamán ezt az oboaversenyt elveszettnek hitték, mígnem a 20. század elején a salzburgi Mozarteum archívumából elő nem került egy különös mű szólamanyagának kéziratos másolata: a kutatók meglepve vették észre, hogy a felfedezett concerto hangról hangra megegyezik a jól ismert D-dúr fuvolaversennyel (K. 314), ám annál egy hanggal mélyebbre van írva, szólóhangszerként pedig nem fuvolára, hanem oboára tart igényt. Megkerült tehát a Mozart-levelekben számos alkalommal említett C-dúr oboaverseny, s ezzel egy csapásra világossá vált a D-dúr fuvolaverseny teljes története is.

1777 telén Mannheimben a Holland Kelet-Indiai Társaság nyugállományba vonult orvosa, egy műkedvelő fuvolista, bizonyos De Jean, műveket rendelt Mozarttól, fejedelmi díjazás ellenében. Mozart 1777. december 10-i, apjához írott levelében a következőket olvashatjuk: „Másnap, mint szoktam, Wendlinghez mentem ebédre. Így szólt hozzám: Indiánusunk (ez egy hollandus, aki vagyonából él, minden tudomány kedvelője és nekem nagy tisztelőm), indiánusunk mégiscsak ritka ember. 200 forintot ad önnek, ha három kis könnyű, rövid koncertet és néhány kvartettet ír neki fuvolára.” 200 forintból Mozart és édesanyja bőségesen megélhetett volna hónapokig, a megrendelés tehát kapóra jött Mozartnak. Egyetlen dolog akadályozta teljesítését: Mozart ki nem állhatta a fuvolát, a fuvolistákat nem különben. Jól illusztrálja ezt egy visszaemlékezés, mely szerint Mozart a következőket mondta Wendling, a mannheimi fuvolista testvérének: „Az ön bátyja kivétel. Ő nem csak egy fidulás, őt hallgatva nem kell attól rettegnem, hogy a következő hang túl magas lesz, vagy túl alacsony – ő mindig pontosan intonál. Helyén van a szíve, a füle és a nyelvének a hegye, s nem képzeli azt, hogy teli tüdőből fújni és pofákat vágni elegendő a fuvolázáshoz.”

A pénzügyek iránt kevés tehetséget mutató Mozart nem fogta fel a megrendelés jelentőségét, így a fuvola iránti ellenszenv, a mindennapos házi zenélés, a Weber családdal való megismerkedés, különösen pedig a legidősebb Weber-lány, Aloysia iránti vonzalma és a mindennapos udvarlás felülírta a pontos teljesítés iránti igényt: Mozart nem készült el időre a művekkel. Noha Salzburgban lévő apját arról tájékoztatta, hogy jól halad a munkával, s hogy két fuvolaversenyt és három fuvolanégyest megírt, valójában egyetlen concerto (G-dúr, K. 313) és egyetlen kvartett (D-dúr, K. 285) készült újonnan 1778 januárjában. A másik concerto, amelyet Mozart apjának említ, a fél évvel korábban írt oboaverseny, melyet a sürgető határidő miatt, s hogy ne kelljen sokat vesződnie a megrendeléssel, D-dúrba transzponált, a szólista anyagát pedig huszárvágással fuvolára ültette át. Noha ezt is szerette volna új műként eladni De Jeannak, a „hollandus” rájött a turpisságra, s részben ezért, részben mert a művek nehezebbek voltak annál, semhogy képes lett volna eljátszani őket, Mozartnak csak az ígért pénz alig felét adta meg. Jól jellemzi a helyzetet és az apja fennhatósága alól megszabadult Mozart kaotikus életvezetését, hogy a valós helyzetről csak hiányos információkkal rendelkező Leopold miként reagált a hírre: „Tehát csak 96 forintot kaptál a 200 helyett? És miért? Mert csak két koncertet és három kvartettet készítettél el neki. Mennyit kellett volna tehát csinálnod, hogy csak a felét akarta megfizetni? Miért írsz nekem hazugságot, hogy csak három kis koncertet és néhány kvartettet kellett készítened? S miért nem hallgatsz rám, mikor kifejezetten azt írom, hogy mindenekelőtt ezt az urat szolgáld ki, amennyire csak tudod? Miért? Hogy azt a 200 forintot biztosan megkapd; mert jobban ismerem az embereket, mint te.”
A D-dúr fuvolaverseny (K. 314) a mozarti versenyművek, főként a korábban keletkezett hegedűversenyek felépítését és formálását követi, s a rutinos és idiomatikus írásmód mit sem árul el abból, Mozart mennyire nem szerette a hangszert, amelyre komponált. Ha nem is oly mértékig eredeti zene, mint a később írott zongoraversenyek, a korszak divatos zenei nyelve, a gáláns stílus egyik legszebb darabja a háromtételes mű: virtuóz nyitó- és zárótétel keretezi a Mozart-operák legszebb szerelmi áriáira emlékeztető, varázslatos lassú tételt.