I. Nuages II. Fetes III. Sirénes

Claude Debussy (1862-1918) nem egy kompozícióját hosszú időn keresztül, akár évekig érlelte, tökéletesítette. Így volt ez a Három nocturne esetében is, amelynek terve először a zeneszerző egy 1892. szeptemberi levelében merült föl „Három alkonyati jelenet” címmel. A Nocturnes kompozíciós munkája 1893 és 1899 között zajlott, az első két darab bemutatója 1900-ban, a teljes sorozaté egy évvel később volt. Az ősbemutató alkalmából Debussy részletes programot fűzött a ciklushoz:
„A Noktürnök elnevezés ezúttal általánosabb, elsősorban dekoratívabb jelentésében értendő. Tehát nem a nocturne megszokott formájáról van itt szó, hanem mindarról, amit ez a szó sajátos benyomásokban és megvilágításokban magában foglal. Felhők: az ég mozdulatlan képe a felhők lassú és melankolikus vonulásával, amely halvány, fehéres szürkében hal el. Ünnepek: a mozgás, a levegő táncoló ritmusa, rikító fények fellángolásával; ugyanakkor egy felvonulás epizódja (vakító, kísérteties látomás), amely az ünnepség közepette zajlik le, abban elvész, és miközben a háttér mozdulatlan marad, tovább zajlik az ünnepség, minden mozgalmasságával, zenével és táncoló fényeivel, mindent átfogó ritmusával. Szirének: a tenger, végtelen ritmusával; a holdfényben ezüstösen ragyogó hullámokból a szirének titokzatos éneke csendül ki, kacag, majd elhal.”

Debussy nocturne-jei valóban nem hozhatók közvetlen összefüggésbe sem a 18. század „éji zenéivel”, sem pedig a 19. század hasonló nevű lírai zongoradarabjaival. Debussy címadása James Whistler angol-amerikai festőművésznek az 1870-es években készült híres Nocturne-sorozatára utal. Whistler impresszionista képei a Temzét ábrázolják alkonyati megvilágításban. (Érdekes, hogy a festőművész máskor is szívesen adott „zenei” címeket alkotásainak: találhatunk köztük Szimfóniákat és Harmóniákat is. Whistler ezekkel az elnevezésekkel is közelíteni kívánta művészetét a leginkább anyagtalannak és elvontnak tartott művészeti ág, a muzsika felé. Meglepően sok a hasonlóság Whistler és Debussy művészetfelfogásában: mindketten elvetették, hogy a művészetnek érzéseket vagy eszméket kellene kifejeznie, és az önmagáért, az önmaga szépségéért való műalkotás ideáját képviselték.)

A Nocturnes első tétele fátyolos hangszíneivel és egyenletesen haladó negyedeivel teremti meg a lassan vonuló felhők képzetét. Az Ünnepek című második darabban a sodró ritmikáé a vezető szerep. A „felvonulás” hangjai fokozatosan közelednek: a pengetett mélyvonók, az üstdob és a hárfák kísérete fölött először csak három szordinált trombitán halljuk az „indulót”, majd a menet egyre közelebb ér és fenyegetőbbé válik. Az utolsó tétel szirénhangjait – Debussy zseniális hangszerelési ötletéből adódóan – szövegtelen kórus, egy 16 tagú nőikar szólaltatja meg. Bizonyára nem véletlen, hogy a Szirének szekundtematikája Debussy egy másik „tengeri zenéjének”, a néhány évvel később írt La Mernek mindkét szélső tételében is felbukkan.