I. Largo – Allegro vivace II. Andante III. Menuetto. Allegro vivace IV. Presto

Franz Schubert, Bécs városának 16 éves konviktusi növendéke, a császári udvar fiúkórusának tagja, a tanulók zenekarának tehetséges hegedűse különös előmenetelt tanúsított a kompozíciós gyakorlatban, s így módja nyílt arra, hogy a konviktus tiszteletreméltó igazgatóját születésnapja alkalmából egy D-dúrban komponált szimfóniával lepje meg. Ez volt első szimfóniája. Magáról az előadásról nem maradt fenn dokumentum, de feltehető, hogy el is hangzott a mű a diákzenekar előadásában. A Haydn, Mozart stílusán iskolázott ifjú zeneszerző egy év elteltével, már a konviktus falain kívül, mint elemi iskolai tanítósegéd ismét szimfónia írásába kezdett (december 10-én), amit lényegében bő két hét alatt be is fejezett, de véglegesen csak az 1815-ös év márciusának 24. napján tett pontot a kottára. Ekkor már a híres Salieri mester felügyelete alatt folytatta kompozíciós próbálkozásait, amelyek tanára által is elismerten messze többet jelentettek próbálkozásoknál. A harmadik szimfónia mindössze két hónappal később követte az előzőt, s közben egyéb, közöttük nagylélegzetű művek sora is megszületett. A fiatalembernek reménye sem volt arra, hogy bemutatják szimfóniáját, lehetséges, hogy nem is ezzel a szándékkal írta. Halála után fél évszázaddal, 1877-ben játszották el először ezt a művet, mégpedig Londonban, s csak 1884-ben publikálták.

Az első tétel – ez még Haydn mintáját követi – lassú bevezetéssel indul. A tétel témája már nagyon „schubertes”, erős, kifejező ritmikája, széles dallamíve van. Érdekes, hogy a melléktéma közeli változata a hat esztendővel később keletkezett c-moll vonósnégyes-tételben is felbukkan. Az első tétel expozíciójába szokatlanul hosszú, az egész zenekart kihasználó fortissimo szakaszt iktat be, és sokan úgy érzik, ez kissé felbillenti a tétel egyensúlyát. A korban az is különös, de Schubert műveiben nem ritka, hogy a visszatérés szinte kötelezően alaphangnemi megjelenése helyett a szubdominánst választja. Elvileg ez a megoldás egyszerűsíthetné a tétel hangnemi lezárását, de Schubertet inkább újabb hangnemi kitérőkre ösztönzi a tétel hátralévő ütemeiben.

A második tételben a nagyon dalszerű andante témát öt variáció és kóda követi. Elképzelhető, hogy Mozart Don Giovannijának egy témája („Il mio tesoro”) ihlette ezt a dallamot, de természetesen nem bizonyítható. Lehet, hogy csak a zenével csordultig telt fiatalember fantáziája igyekezett minden számára kedveset kiárasztani magából. Dallami hasonlóságokra egyébként másutt is sok példa van, de ez az egyetlen eset Schubert életművében, hogy variációs formájú szimfonikus tételt ír. E tétel inkább a kiegyensúlyozottságra, a variációk összesimítására törekszik, nem nagy ellentétek ábrázolására.

A harmadik tétel hagyományos menüett, a bécsi klasszikában oly sok jelentéssel felruházott c-moll hangnemben. Schubert mégsem a hősi, patetikus c-mollt tekinti mintaadónak (bár Beethoven V. szimfóniájának hatása tagadhatatlan) hanem inkább az élénk, a pattogó scherzo jelleget. A trió ismét használja a zenekari hangszerek adta lehetőséget, a fafúvósok imitációs játékát élvezi ki.

A zárótétel talán a legérettebb része ennek a szimfóniának, és az elemzők közül sokan állítják, hogy a legjobb valamennyi ifjúkori Schubert-mű között. 2/4-es presto, a rondó és a szonátaforma mesteri ötvözése. Megmutatja itt a szerző nagyszerű hangnemfantáziáját, bőségesen részelteti a hallgatót a tercrokon hangnemek fanyar élvezetében. A hangszerek fokozatos belépése, tehát a zenei szövet sűrűsödése jellemzi a tételt, mégpedig úgy, hogy az egymást követő szakaszok, mint egy épület faragott kövei állnak egymás mellé. Igen jellemző ez az építkezési technika az ifjú Schubertre. Műveit emiatt néha szétesőnek ítélik, pedig arról van szó, hogy a homlokzat rajza csak akkor bontakozik ki, áll össze, ha kissé távolabbról, egyszerre vesszük szemügyre az egészet. Időbeli művészet lévén mindez csak a tétel elhangzása után, mintegy utóízként következik be.