Gabriel Fauré (1845-1924) Balladája 1879-ben készült zongorára. 1881-ben a szerző átdolgozta zongorára és zenekarra. A kompozíciót egykori mesterének Saint-Saënsnak ajánlotta. Fauré a meghangszerelt változatot mutatta be a párizsi közönségnek, a kritikusok meglehetősen hűvösen fogadták a darabot, zavarosnak, homályosnak bélyegezték. A Balladában manapság a legjelentősebb francia zongoraművek egyikét látjuk. A korabeli bírálatokat mindazonáltal ezúttal nem kell a „megbukott kritikák” sorába tennünk. Amit mi félreismerhetetlenül franciásnak (fátyolos líraiság, könnyedség, elegancia) hallunk e viszonylag korai Fauré-kompozícióban, az nyilván elkerülte honfitársai figyelmét, s számukra a mű német romantikája tűnt erősebbnek. Fauré 1877-ben járt első ízben német területen. Saint-Saëns társaságában Weimarba utazott a Samson et Dalila ottani premierjére. Saint-Saëns ekkor mutatta be Lisztnek, egy évvel később pedig Kölnbe utazott a Rajna kincse és a Walkűrök előadására. 1879-ben, a Ballada komponálásának évében a teljes Ringet meghallgatta Münchenben. Mint korának valamennyi francia muzsikusa, ő sem tudta kivonni magát Wagner és Liszt hatása alól. A Parsifalért Bayreuthba is elzarándokolt, egy levelében így írt: „Ha valaki nem hallotta Wagnert Bayreuthban, az semmit sem hallott!” 1882-ben Saint-Saëns társaságában ismét találkozott Liszttel és megmutatta neki a Balladát. Tartott tőle, hogy túl hosszú a mű, de Liszt megnyugtatta, hogy az „lehetetlen, ha azt írta, amit valóban érzett”. Fauré visszaemlékezéseiben így írta le a találkozót: „Öt vagy hat oldal után Liszt abbahagyta a zongorázást, mondván, hogy nincs több ujja, és megkért, hogy folytassam, amitől egy kicsit megrémültem.” Liszt nem udvariaskodott, nem is volt álszerény. Fauré jellegzetes zongoratechnikája eltért Lisztétől, aki ugyan ismerte ezt a technikát, de tudta, hogy ezt legjobban Saint-Saëns tanítványai képesek alkalmazni.

A Ballada formai koncepciója Liszt h-moll szonátájához áll közel. (Ahogy Schumann is zavarosnak érezte ezt a koncepciót, ugyanúgy zavarosnak ítélték a francia kritikusok is.) Az egyetlen tételbe sűrített több szakaszos formai ciklus látszólag különböző témáit egy zenei gondolatból vezeti le a Lisztre jellemző tematikus transzformációs eljárások segítségével. Fauré maga így jellemezte ezt a formát: „Egyetlen tételben valójában három tétel hangzik el.”