I. Introduction. Adagio – Allegro II. Adagio. Sehr langsam  III. Scherzo. Molto vivace. Schnell – Trio. Im gleichen Tempo IV. Finale. Adagio – Allegro moderato

A szimfónia kompozíciós munkálatait 1875 februárjában kezdte Bruckner (1824-1896). Elsőként az Adagiót dolgozta ki. Az oboán felhangzó főtémában mintha akkori rossz hangulata, sorozatos csalódásai jutnának kifejezésre. Ezután írta meg az első tételt, majd a scherzót és végül a monumentális finalét. A teljes kompozíció viszonylag gyorsan, kilenc hónap alatt készült el. Később vissza-visszatért ehhez a szimfóniához, de radikális változtatásokra – mint amilyenre a III., a IV. és a VIII. szimfónia mutat példát – már nem került sor. Ferdinand Löwe és Franz Schalk, a korszak jeles Bruckner-dirigensei lényeges pontokon változtattak az eredeti mű partitúráján (elsősorban a hangszerelésen), de Bruckner ezeket a változtatásokat nem hagyta jóvá. A darab első ízben csak 1894-ben hangzott el, Grazban. Ezen a koncerten a zeneszerző nem volt jelen.

A tételek keletkezési sorrendje ezúttal nem mellékes körülmény, hatással van a teljes mű motívumhálójára. Az Adagio-téma pizzicato kíséretmotívuma a scherzóban is feltűnik (majd idézetként a zárótételben), és ebből a pizzicato kíséretből származtatható az első tétel bevezető adagiójának tónusa is. Ez a lassú bevezető zene az első tétel egyik fontos formai pillanatát készíti elő, ezzel indul a kidolgozási rész. Végezetül, ismét csak bevezető funkcióban, a zárótételben is szerephez jut. Bruckner az V. szimfónia felépítését három elvnek rendelte alá: a szimfóniában a klasszikus szerkezetek (ilyen például az első tételben a szonátaforma) plasztikusan jelenjenek meg; a tematikus anyagok (ebben nyilván Liszt és Wagner ösztönző példáját kell látnunk) a teljes mű kontextusában töltsék be funkciójukat, s végül az anyag megmunkálása elsődlegesen kontrapunktikus legyen. E hármas szempontrendszer egyidejű érvényre juttatását a 20. század elejének néhány Bruckner-kutatója az európai szimfonizmus betetőződéseként értékelte. „Mintha Bach, Beethoven és Wagner szelleme újabb alakot öltött volna az V. szimfónia utolsó tételében, hogy egy újabb természeti tüneménnyé váljon, akit Anton Brucknernek hívnak” – írta Theodor Helm. Talán éppen ez a rendkívüli komplexitás okolható a mű megkésett premierjéért.