A jelenések könyvének margójára Durkó Zsolt utolsó kompozíciója: az 1996 áprilisában befejezett oratórium 1997. júniusi ősbemutatóját a szerző már nem érhette meg. „…az utolsó művek rendszerint őriznek valamit alkotójuk előérzetéből, tartalmazzák végakaratának, talán épp ars poeticájának eszenciáját…” – kezdte az ősbemutatóról szóló beszámolóját annak idején Kroó György. Mindezt már a témaválasztás is jelzi: az oratóriumban a zeneszerző az emberiség, és benne az egyes ember létének végső kérdéseit, célját és értelmét kutatja. A szövegkönyvet ő maga állította össze Károli Gáspár bibliafordításának különböző részeiből: a Teremtés és a Zsoltárok könyvéből, valamint a címadó János jelenéseiből. „Durkó műve… arra tanít, hogy csak a lényeget érdemes elmondani… hogy a művész önmagával szembeni szigora a művész etikája. Ez a szigor mint a szerkezet rendje, mint a közlés fegyelme, mint a hangzás ökonómiája az egész kompozíciót áthatja. …nem jelenések, látomások, fantáziaképek színesen kavargó tömbjét, sorozatát tárja elénk, hanem…egy gondolatsort és érzelmi vonulatot.” – idézzük tovább Kroó Györgyöt. A cseleszta, a hárfa és a zongora rövid motívuma, amely a kompozíció kezdetén és végén is felcsendül, jelzi, hogy a folyamat ugyanoda tér vissza, ahonnét elindult: alfa és omega, a kezdet és a vég egymásba ér.
Az oratórium négy részre, s a részeken belül kisebb egységekre tagolódik, ám ezek az egységek gyakran megszakítás nélkül követik egymást, és néha a formai határokon is átívelnek, így a hallgató a meglepően tömör, mintegy félórás kompozíciót inkább egyetlen folyamatként, a szólóének és a kórus gyakori váltakozásából kibomló történésként érzékeli. Ezt az érzetet erősíti, hogy az egyes tételek hossza – a félperces recitativótól a széles ívű tutti zárótételig – nagyon különböző. A partitúrában kilenc tétel különül el egymástól. Az első kettő a teremtés előtti állapotot mutatja. „Idő nem vala még, csak végtelenje békességnek…” – énekli a műben kiemelt szerepet játszó alt szólista, a trombitaszólóval bevezetett kórustétel pedig az angyalok reflexióját közvetíti: „És a kérubok… áldják őt, aki volt, aki van, és aki lesz mindörökké.” A harmadik tételben a tenor szólista szűkszavúan, mintegy jelzésszerűen beszéli el a világ teremtésének jól ismert történetét. Széles ívű kifejtést kap viszont a bűn megjelenése a világban, a hosszú zenekari bevezető után következő negyedik tételben (tenor-, baritonszóló és kórus): „A Sátán gúnyolja az Urat, de letaszíttaték”, „Hatalom adatik neki, a nagy hitetőnek. Hazugság beszédit imádják… És a föld királyai és nagy sokaság örvendeznek a fenevad láttán.” Az ötödik, a legrövidebb tétel a Sátán működésének eredményét foglalja össze: „Az embernek orcája lealacsonyíttaték. Lőn, hogy betölt mindeneket az undor.” A következő nagy kórustabló már az Utolsó Ítéletről: leomló hegyekről, kiáradó tengerről, mindent elemésztő tűzről szól. Egybefüggő nagy folyamatként hangzik fel az utolsó négy tétel: azevilági javakpusztulását és a kárhozatba hullt lelkek sorsát elbeszélő, megrázó sirató („Jaj néktek, ti kalmárok…Jaj néktek, ti hamis pénzzel gazdagodók…, Jaj, íme leomla ama nagy város, és benne mindenek, kiknek homlokát fenevadnak pecsétje, jele díszíti. Hová futtok el, ti hamis tanácsok adói?”),majd a legrövidebb tétel, a kérdésre a választ megadó „epizód” („mint zöldelő rét, úgy száradnak el”), s azután a visszatérés az örök békességbe, ahol „nem lészen sírás, sem fogak csikorgatása…csak igaszság és léleknek jósága, hűsége,”s ahol „Mintegy üvegtengeren át a fény átragyog, kiárad. Megzendül tág tere a végtelennek… Életnek titka felfedetik.”