GeorgeEnescu (1881-1955) pályafutása során mindössze 33, opus-számmal ellátott művet publikált. A nyilvánosság előtt „vállalt” kompozíciók viszonylag csekély számát csak részben magyarázza az időhiány, az, hogy Enescu nem csak zeneszerző, de korának egyik legnagyobb hegedűművésze is volt, hogy ünnepelt szólistaként bejárta a világot, hogy karmesterként és tanárként is sikeresen működött, s mindemellett még szülőhazája, Románia zenei életének felvirágoztatásában is nagy szerepet vállalt. Az oeuvre szűkre szabottságának másik magyarázatát a mester híres maximalizmusában kereshetjük: nyomtatásban megjelent műveinek legtöbbjét a bemutató után revideált a, némelyiket többször is, az újabb kutatások pedig kiderítették, hogy a 33 opus  csak a jéghegy csúcsa – a zeneszerzőnek ugyanis (nem nagy számú befejezett, opus-szám nélküli műve mellett) több száz mű-kezdeménye maradt fenn kéziratban, a komponálás legkülönbözőbb fázisában, az első vázlattól a majdnem befejezett darabig. A szimfónia műfajában alkotott három felnőtt kori műve mellett egy negyedik és egy ötödik szimfóniába is belefogott; a töredékes tételeket egy ma élő román komponista fejezte be (ebben a formában időnként hangversenyen is megszólaltatják őket, s lemezfelvétel is készült belőlük).

            A III. C-dúr szimfóniát Enescu az I. világháború idején, 1914 és 16 között komponálta, ősbemutatója 1919 májusában, Bukarestben volt. A szerző a bemutató után azonnal hozzáfogott a mű átdolgozásához, a végleges verzió 1921-ben, Párizsban szólalt meg először. Az első kettőhöz hasonlóan ez a szimfónia is három tételes, ám itt a mérsékelt tempójú nyitótételt élénkebb scherzo, majd lassú zárótétel követi. A tétel-összeállításnak ez a dramaturgiája a mű egyes elemzőit Liszt Dante-szimfóniájára emlékeztette, s egyfajta föld/purgatórium – pokol – paradicsom hármasságot hallottak ki belőle; mások a darab egyes részleteiben a háborús évek lenyomatát vélték felfedezni. Mivel a szerző maga sosem utalt valamiféle programra, mindez csak találgatás marad – annyi bizonyos csak, hogy a scherzo-tétel hangvétele egy idő után drámaivá, sőt, tragikussá válik (egyik elemzője szerint ez Enescu „legbrutálisabb” zenéje), s a végső megnyugvást majd csak az éteri hangzású finale hozza el. A mű hatalmas zenekarra íródott, nyolc kürttel, négyszeres fa- és rézfúvóskarral, számtalan ütőhangszerrel, zongorával, orgonával, két hárfával. Enescu a partitúrában nem csak a fúvósok, de a vonósok létszámát is pontosan meghatározta: ideális esetben összesen 76 vonós hangszernek kell részt vennie a szimfónia előadásában! Egyes jellegzetes színű hangszerek csak bizonyos tételek bizonyos helyein szólalnak meg (mint például a zongora vagy a cseleszta a harmadik tételben), s így a hangszín nem csak a karakterizálásban játszik döntő szerepet, de az egyik legfontosabb formaképző-formatagoló tényezővé is válik. Ilyen „hangszerként” használja Enescu az emberi hangot, a szöveg nélküli szólamokat éneklő vegyeskart is – kizárólag a mű zárótételében. A kórus olyan természetességgel illeszkedik a zenekar szólamai közé, hogy első megszólalásakor a hallgató szinte észre sem veszi, hogy nem hangszereket, hanem énekhangokat hall…