I. Allegro con brio; II. Largo; III. Rondo. Allegro scherzando

Beethoven 1792 novemberében érkezett Bécsbe, ahol zongorázásával – s főként rögtönzéseivel – azonnal elkápráztatta a szalonok közönségét. Nem csoda, ha az ifjú titán hamarosan ahhoz a műfajhoz fordult, amelyben mind hangszeres, mind zeneszerzői képességeit reprezentatív formában tudta a közönség elé tárni: a zongoraversenyhez. 1794-95 táján párhuzamosan két szerzői koncerten dolgozott Beethoven: egy B-dúr és egy C-dúr hangneműn. A B-dúr versenymű ugyan 1795 elején már készen állt, sőt a Burgtheater közönsége már az év tavaszán hallhatta is, később a komponista átdolgozta a művet, amely így csak 1798-ban, a C-dúr koncert befejezése után nyerte el végleges alakját. Ezért cserélődött meg a két darab számozása: a későbbi, C-dúr mű kapta a 15-ös, a korábbi, B-dúr a 19-es opusz-számot. Valójában persze sem egyik, sem másik nem tekinthető Beethoven első zongoraversenyének: ez a cím a még 1784-ben komponált Esz-dúr koncertet illeti, melynek azonban csak a zongoraszólama maradt fenn.

Beethoven-monográfiájában Szabolcsi Bence hívja fel a figyelmet, hogy az 1794 és 1798 közötti időszakban komponált két zongoraverseny kevésbé érett, kevésbé egyéni hangú, mint az ugyanekkor írt zongoraszonáták (opp. 2, 7, 10). A C-dúr zongoraversenyen Mozart hatása érződik leginkább, bár a mű némely részlete kétségkívül már a beethoveni szimfonizmus tágasságát vetíti előre. A zongorakezelés terén viszont számos egyéni vonást figyelhetünk meg. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Beethoven – akárcsak Mozart – a maga sajátos előadói képességeire szabta művét, amely nem szűkölködik markáns, erőteljes gesztusokban. Másrészt abból, hogy éppen ezek azok az évtizedek, amikor a billentyűs hangszerek hatalmas fejlődésen mennek keresztül: megnő a hangterjedelmük, a hangerejük – ezáltal kifejezési skálájuk is kiszélesedik. A C-dúr zongoraversenyben a hangnemek használata is sajátosan beethoveni. A lassú tétel például a mű alaphangnemétől meglehetősen távol eső Asz-dúrban íródott. „A szokatlan hangnem itt nemcsak arra mutat, hogy Beethovent ebben az időben a tercrokonságok kihasználása foglalkoztatja; a „mély” hangnemkör érintése inkább c-mollhoz illenék, s valahogy azt sejteti, hogy Beethoven számára a dúr-hangnem mögött egy kimondatlan moll-hangnem lappang” – írja Szabolcsi. Valóban, a középső tétel hangnemválasztásán kívül erre utal a nyitótétel expozíciója, ahol Esz-dúrban jelentkezik a melléktéma, de a záró szonátarondó első epizódja is, mely a „kötelező” domináns hangnem, a G-dúr után csakhamar szintén Esz-dúrba fordul.

A C-dúr zongoraverseny nyitótételének főtémája már legelső, pianissimo elhangzásakor is szinte beégeti magát a hallgató emlékezetébe – fő éltetőeleme a ritmus. Ám a tétel további két tematikus anyaga is markáns vonásokkal rendelkezik: a melléktéma a vonósok hajlékony, finomívű dallamának és a fafúvók válaszának váltakozására épül, a zárótéma pedig indulózenét idéz. A Largo csodálatosan puha hangzását a klarinét kiemelt szerepének köszönheti; a szólista témáit ebben a tételben szinte mindig a klarinét szövi tovább, egészíti ki. A zárótétel német népdaltémáit Beethoven sziporkázó humorral és ötletességgel dolgozta fel. A C-dúr zongoraversenyt a szerző mutatta be 1798-ban, nyomtatásban 1801-ben jelent meg.