I. –  II. Andante III. Con moto

A Zsoltárszimfónia mellett Sztravinszkij hosszú élete során három zenekari szimfóniát komponált. Az Esz-dúrt még ifjúkorában, az „in C” megjelölésű, négyrészes darabot röviddel az Egyesült Államokba való áttelepülése után, 1939-ben, a koncerten felhangzó háromtételeset pedig a második világháború vége felé. Egy időben maga is úgy emlegette ezt a művét, mint „háborús” szimfóniát. Robert Crafttal folytatott beszélgetései során elárult egyet s mást a művet inspiráló élmények közül. Híradó- és dokumentumfilmek képeit említette például, menetelő katonák félelmetes látványával, egy müncheni koncertturné emlékét, még 1932-ből (tehát a Hitler hatalomra jutása előtti évből!), amikor láthatta a barnaingesek rohamát, s majdnem ő is szenvedő alanya lett kíméletlenségüknek. A zárótételbeli fúga expozíciója, illetve a tétel vége e vallomás szerint a szövetséges csapatok felemelkedésének zenéje volna.
 „De elég is ennyi” – tette hozzá gyorsan az interjú végén, hangsúlyozva, hogy a Szimfónia semmiképp sem programzene. „A zeneszerzők kombinálják a hangokat. Ez minden. Arról, hogy a világ eseményei miként és milyen formában érintik zenéjüket, nem az ő dolguk beszélni.”
Feltűnő érdekessége a kompozíciónak, hogy zenei anyagában nagy szerepet játszik a zongora és a hárfa. Az első tételben az előbbi, a másodikban az utóbbi csatlakozik a zenekar szokásos hangszereihez. Az utolsóban – a fúgánál – pedig Sztravinszkij kombinálja is a kettőt.