Stéphane Mallarmé (1842–1898) egyike volt a francia költészet nagy megújítóinak. Művei, melyek komplex jelképekkel vannak tele, nem annyira gondolatokat, mint inkább lelkiállapotokat jelenítenek meg, nem történeteket mondanak el, inkább hangulatokat fejeznek ki.

Mallarmé eklogája, a L’Après-midi d’un Faune (Egy faun délutánja) 1876-ban jelent meg nyomtatásban. Debussy először huszonkét évesen, 1884-ben zenésített meg Mallarmé-költeményt. Három évvel később a fiatal zeneszerző csatlakozott ahhoz a művészcsoporthoz, amely minden kedden találkozott Mallarmé lakásában. Ily módon Debussy igen jól ismerte a költőt és stílusát, mielőtt 1892-ben belefogott volna az Egy faun délutánja komponálásába.

Az ekloga szó az ókori római költő, Vergilius pásztori líráját idézi. Az első személyben beszélő narrátor egy faun: görög mitológiai alak, aki félig ember, félig kecske. Az erdőben él, náddal benőtt, mocsaras folyó közelében; szépséges nimfákról álmodozik, akik lehet, hogy valóságosak, de lehet, hogy csak a faun képzeletének szüleményei. A faun fuvoláján, a syrinxen (görög pánsíp) játszik, így mi sem természetesebb, mint hogy Debussy művében a fuvola játssza a főszerepet. A komponistának tökéletesen sikerült megragadnia a körvonalaknak azt a finom határozatlanságát, amely Mallarmé versének jellemzője. A témáknak nincs állandó metrumuk; nem egyenes irányban haladnak, hanem megjósolhatatlanul kanyarognak, követve a faun gondolatainak szabad csapongását.