I. Allegro II. Andante III. Allegro

Első zongoraversenyét (melyet precízebben „Versenymű zongorára, trombitára és zenekarra” címmel szokás emlegetni) Sosztakovics 1933-ban komponálta – mondhatni önmagának, hiszen a mű bemutatásakor a zongoraszólamot a szerző játszotta. 1953-ban hasonló céllal született meg a kétzongorás Concertino is, de ezúttal már fiára, Makszimra gondolt a zeneszerző a komponáláskor, aki egy zeneiskolai diáktársával, Alla Maloletkovával együtt mutatta be a művet. S éppígy Makszim Sosztakovics zongorista pályán való elindulásának hathatós támogatására íródott aztán 1957-ben a II. zongoraverseny, melyet az ekkor tizenkilenc esztendős fiú zeneiskolai záróvizsgáján hallhatott először a közönség. A nem professzionális környezetre való tekintettel a koncert viszonylag kis zenekarra számít, de – ha nem tűz is maga elé világrengető művészi ambíciókat – mégsem tekinthető egyszerűen „pedagógiai műnek”. (1958 januárjában a „nyugati” bemutatón a maga negyven évével már aligha tanulókorú Leonard Bernstein játszotta.) Az iskolás zongoratechnika egyes elemei tehát nem annyira közvetlen egyszerűségükben, mint inkább némi iróniával fűszerezve bukkannak fel itt – így utal például a nyitótétel első szólistabelépésének két kézzel oktávozott dallama a zongoraiskolák első gyakorlataira, vagy a finálé szárazon szekvenciázó ujjgyakorlat-utánzata a közismert Hanon-skálagyakorlatok végtelen unalmára – melyeken egyébként, mint magától Makszim Sosztakovicstól tudhatjuk, neki magának is át kellett esnie apja neki adott zongoraleckéinek részeként.