I. Allegro moderato; II. Andante; III. Allegro molto

„Zongoraversenyt kell komponálnom. Ez nagyon hiányzik. Legközelebbi művem ez lesz” – nyilatkozta Bartók Béla (1881-1945) egy interjúban, 1925 novemberében. Bartók ekkor már számos nyugat-európai vendégszereplésen túl volt, s rendkívül ígéretesen alakult nemzetközi zongorista karrierje. A zenekari Tánc-szvit (1923) hirtelen támadt európai népszerűsége pedig a komponista Bartók iránt is felkeltette a nyugati zenei élet figyelmét. Bartóknak így érthetően égető szüksége volt egy olyan nagyszabású műre, amelyben zeneszerzőként és zongoraművészként egyaránt megmutatkozhatott. Ilyenként eddig csak az 1904-ben írt op. 1-es Rapszódia állt rendelkezésére, ám ennek stílusától Bartók természetesen már messze eltávolodott.

További ösztönzést jelentett Bartók számára Stravinsky Zongoraversenye, melynek szólistájaként az orosz mester 1924 óta járta Európát és Amerikát. Bartók 1926 márciusában hallotta a művet, amikor Stravinsky a budapesti Zeneakadémián lépett föl. Ekkor Bartók már két éve alig komponált: meghangszerelte A csodálatos mandarint és korábbi népzenei gyűjtésein dolgozott, de – a Falun című öttételes népdalcikluson kívül – új partitúrát nem írt. „… hogy őszinte legyek, már olyan butának, kábultnak, üresfejűnek éreztem magam az utolsó időben, hogy igazán kétségbe vontam, vajjon, egyáltalában tudok-e még ujat írni” – panaszkodott feleségének küldött levelében.

Végre 1926 nyarán tudott Bartók újból komponálni, amikor egyedül maradva Budapesten egy sor zongoradarabot vázolt fel. Elsőként, júniusban a Szonáta készült el, majd a Szabadban című öttételes sorozat és a Kilenc kis zongoradarab. Ezek után az „előtanulmányok” után fogott hozzá Bartók augusztusban a zongoraverseny megírásához, amelyet novemberben fejezett be.
Bartók I. zongoraversenye elveti a romantikus versenyművekben megszokott szólóhangszer-zenekar szembeállítást, helyette egyfajta klasszika előtti, concertáló tömbökből és hangszíncsoportokból létrejövő hangszerelési ideált követ. Középen áll a zongora, körülötte az ütőhangszerek: üstdobok, kétféle kisdob, kétféle réztányér, triangulum, nagydob és tamtam. E zongora-ütő mag körül három kórust alkot a szimfonikus zenekar: a fafúvók-kürtök, a trombiták-harsonák és a vonósok tömbjét. A nyitótételben a vonósok csak alárendelt szerepet játszanak, a második tételben a fafúvók-kürtök folytatnak párbeszédet a zongora-ütő csoporttal, a fináléhoz a rezek és ütők vezetnek át, s csak a zárótételben születik meg a teljes zenekar bekapcsolódásával az igazi szimfonikus hangzás. Hogy az I. zongoraversenyben a fúvós színek dominálnak, az nemcsak a zenei anyag kemény szikárságával, kevéssé melodikus jellegével magyarázható, de Stravinsky hatását is sejthetjük benne: az ő Zongoraversenyének zenekarában ugyanis kizárólag fúvósok szerepelnek. Az I. zongoraverseny hangszerelési ideáját Bartók az öt évvel később írt II. koncertben még élesebb körvonalakkal valósította meg: itt a nyitótétel kizárólag a fúvósoké, a második tétel a vonósoké (csak a középrészben kapnak szót mellettük a fúvók), s a teljes zenekar itt is csak a fináléba kapcsolódik be.

Az I. zongoraverseny másik jellegzetessége a monotematikus szerkesztés: a teljes mű egy alapképletből fejlik ki. „Mint a sejtosztódás, vagy a magból szárba szökkenő növény: itt is a legegyszerűbb, a legkisebb zenei mozdulat indít el egy megállíthatatlannak tetsző folyamatot, amelyben a kicsiből nagyobb lesz, az alapvonások az új meg új variánsokra is átöröklődnek, egyes vonások leágazásokban kiteljesednek” – írja ezzel kapcsolatban Somfai László. Ami az I. zongoraversenyben sajátos, az az, hogy ez az alapképlet, ez „a legelső zenei sejt […] nem téma, még csak nem is motívum, hanem a ritmus puszta kalapálása”. Mindhárom tétel a ritmusból születik, annak ősereje élteti, annak indulata fűti a zenét. Nyolcadok kalapálásából fejlik ki rövid bevezetés után a nyitótétel főtémája, a lassútétel egy három nyolcadból álló képleten alapul, és a finálé témája is (amely az első tétel főtémájának változata) dobritmusból ered. Nem nehéz elképzelni, milyen sokkolóan hathatott a korabeli közönségre ez a muzsika. S bár ma talán nem érezzük már meghökkentően újszerűnek, mégis, megírása után nyolcvan évvel is friss, eleven és felkavaró Bartók I. zongoraversenye.