Rapszodikus magyarok

Bartók megdicsőült honfitársai kezei közt

Bartók
Hegedűverseny No.2 Sz112.
Rapszódiák – No.1, Sz87, No.2 Sz90

Kelemen Barnabás és a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar (Kocsis Zoltán)
Hungaroton, HSACD32509 (77′ . DDD/DSD)

A Második hegedűversenyben a magyar zenészek „verhetetlenek”

Ha Ön még eddig nem reagált Bartók Arabella Steinbacher és a Marek Janowski által dirigált Suisse Romande tolmácsolásában rögzített, s a Pentatonnál megjelent Második hegedűversenyével szembeni elragadtatásomra, akkor még ne is lásson hozzá. Nem mintha visszakozni akarnék, de ez a friss és üde vetélytárs olyan szempontokat kínál, amelyek talán az Ön számára is hasznosak lehetnek. Ráadásként ez a felvétel is tartalmazza a versenymű fináléjának egyik alternatív verzióját, sőt e verzió még mutatósabb és hangzatosabb a korábban ismertnél, de a záró oldalakhoz érkezvén már elmarad a szólista (a befejezés revíziója Székely Zoltán ötlete volt).
 

Kelemen Barnabás „izmosabb” hegedűjátékos Steinbachernél, hegedűjének hangja határozottan élesebb, noha a lassú tételben ez a hang ugyanilyen mértékben melegséget is áraszt, egyszerre van teli fénnyel és árnyékkal, hasonlóan Thomas Zehetmair-nek a budapesti Fesztiválzenekarral a Berlin Classics jóvoltából készített 1995-ös felvételéhez, amelyen a zenekart Fischer Iván vezényelte.
Tizenkét esztendővel ezelőtt Fischer és Kocsis a budapesti Fesztiválzenekart még együtt állította össze „Magyarország fiatal zenészeinek a krémjéből”, mígnem 1997-ben Kocsis átvette a rivális Nemzeti Filharmonikus Zenekar igazgatói posztját, és hamarosan hasonlóan bombasztikus eredményeket produkált új zenészeivel.
 

Ez azért lényeges, mert Fischer és Kocsis egyaránt élénk kísérettel támogatja meg a szólistát, de míg Fischer leginkább a zenekari színek legapróbb árnyalataira, Kocsis a ritmikai feszességre és harcos hevességre összpontosít a leginkább. Zehetmair a kecsesebb hegedűs és a Berlin Classics felvétele melegebb, könnyedebb és levegősebb, mint az a drámai hangkulissza, amelyet a Hungaroton Kocsis és Kelemen köré varázsol. Steinbacher és Janowski pedig élvezi a Pentaton fényes, „háromdimenziós” felvételének előnyeit, amely értelmezői szempontból a fürge Zehetmair és az erőszakos Kelemen között helyezkedik el.
 

És ami a másik művet illeti: míg Zehethmair és Steinbacher a fiatalos, inkább Strausst idéző Első hegedűversenyt választja a Második párjául, addig Kelemen a zeneileg jóval szofisztikáltabb (és véleményem szerint jobb) két Rapszódiát. Kelemen mindkét darabot a második (gyors) tétel alternatív verziójával adja elő: az Elsőt egy élénkebb verzióban, a súlyosabb hangvételű Másodikat a nagyobb technikai kihívást jelentő, de izgalmasabb „eredetiben”. Kelemen mindkét darabban úgy tör előre, mint egy megszállott: vonója nem ismer félelmet és a zenekari „csatlósok” mindannyian vele tartanak útján. Rendkívüli egy lemez.
 

Rob Cowan