C-dúr szimfónia

I. Allegro vivo
II. Andante. Adagio
III. Allegro vivace
IV. Finale. Allegro vivace

 

Kevesen tudják, hogy a Carmen szerzője, Georges Bizet (1838–1875) csodagyerek volt: már kilencévesen felvételt nyert a párizsi Conservatoire-ba. Még tanulóévei alatt, tizenhét évesen komponálta meglepően érett, friss és eleven C-dúr szimfóniáját, melyet gyakran hasonlítanak a tizennyolc éves Mendelssohn alkotásához, a Szentivánéji álom-nyitányhoz. A C-dúr szimfónia közvetlen modellje a fiatal Bizet számára nagyra becsült tanára, Charles Gounod szintén 1855-ben elkészült I. szimfóniája lehetett, de a figyelmes hallgató a műben számos más szerző, például Mozart vagy Rossini hatását is felfedezheti. Mindez nem meglepő egy tizenhét éves muzsikusnál – az azonban figyelemre méltó, ahogyan e sokféle elemből az ifjú Bizet mégis egyéni, szellemes és ötletgazdag, biztos kézzel hangszerelt kompozíciót formál. Az első tétel melléktémája, illetve a második széles ívű kantilénái az operaszerző Bizet hangján szólalnak meg. A második tétel szigorúan szerkesztett, barokkos hatású középrésze a maga kimért szögletességével olyan óriási kontrasztot képez a tétel ízig-vérig romantikus alaphangjával szemben, hogy már-már a  karikatúra érzetét kelti. A harmadik tétel, bár a zeneszerző menüettnek nevezi, valójában lendületes scherzo, dudahangzású, népies középrésszel, a kidolgozottságában az első tétellel vetekedő finálé pedig elbűvölő mendelssohni tündértánc. Bizet a C-dúr szimfóniát nem jelentette meg nyomtatásban, leveleiben sem említette, és korai életrajzírói nem is tudtak a mű létezéséről. Csak 1933-ban fedezték fel újra; modern kori ősbemutatójára 1935-ben került sor.

100 évesek vagyunk