A már hét-nyolc éves korától komponáló Franz Schubert életében meghatározó szerepet játszott, hogy 11 évesen felvételt nyert a bécsi udvari kápolna kórusába, s emellett a város egyik legjobb iskolájába, a Császári és Királyi Városi Konviktusba, ahol öt évig tanult.  Ebben a kiváló oktatást biztosító intézményben a zenének is fontos szerep jutott: az iskola elsőrangú zenekarában Schubert hegedűsként már korán megismerkedhetett Haydn, Mozart és a fiatal Beethoven szimfonikus zenéjével. (Egy iskolatársának visszaemlékezése szerint különösen Mozart „nagy” g-moll szimfóniája és Beethoven 2. szimfóniája tett rá nagy hatást.) Minden Schubertről szóló könyv hangsúlyozza, hogy a komponista első hat szimfóniája milyen sok szállal kötődik a bécsi klasszika nagymestereinek stílusához – s hogy ezzel együtt már a legelső darabban megszólal az ekkor még csak 16 éves szerző egyéni hangja is. „Schubert ugyanazt a nyelvet beszélte (méghozzá nagyon meggyőzően), mint ők, de annyira mást mondott ezen a nyelven, hogy ez a hat mű mégis a fiatal zeneszerzőre, és csakis rá jellemző.” – írja egyik méltatója.

Az 1816 áprilisában, 19 évesen befejezett 4. szimfónia sajátkezű partitúrájába Schubert csak később írta be a „Tragikus” melléknevet. Ez a melléknév meglehetősen félrevezető: míg a mű kétségtelenül komolyabb, s helyenként szenvedélyesebb hangvételű, mint elődei, tragikusnak mégsem nevezhető. Ez a szenvedély nem Beethoven 5. szimfóniáját, hanem sokkal inkább az 1770-es évek első felének „viharos” irodalmi és zenei áramlatát, a „Sturm und Drang”-ot, Joseph Haydnnak és kortársainak ekkor keletkezett szimfóniáit idézi fel, rögtön a nyitótétel gyors főtémájában. A tétel lassú bevezetése egyeseknek Mozart híres „Dissonanzen” vonósnégyesének első ütemeit, másoknak Haydn Teremtés című oratóriuma szintén c-mollban, egészen hasonlóan induló zenekari bevezetőjét juttatja eszébe. A gyors főtéma hevességével dallamos, lírai, dúr melléktéma kontrasztál, s a visszatérésben a melléktéma után a zene már a tétel végéig dúrban marad. Az Andante tételben a bensőséges, beethoveni szépségű Asz-dúr kezdő dallammal egy először f-mollban, másodszor b-mollban megjelenő, szinte groteszken szögletes téma áll szemben. A 3. tétel rendhagyó módon nem a c-moll alaphangnemben, hanem Esz-dúrban áll. Schubert ugyan Menüettnek nevezi, de Allegro vivace tempójánál és karakterénél fogva már-már scherzo, amely rögtön a kezdetén a három negyedet két negyeddé alakító hangsúlyozásával lepi meg a hallgatót. Itt a hangulati váltást a finoman népies hangvételű dallamos középrész (trió) hozza. Szonáta-formájú, nagy lélegzetű, jelentős tétel a finale: tág teret bejáró, merész harmóniai terve, építkezésmódja és zenei anyaga is egyértelműen a születőben lévő romantika jegyeit hordozza magán. Az egyetlen gesztusból kibontott főtéma, a lendületes átvezető rész, melynek zakatolása a dúr melléktéma alatt is folytatódik, s a diadalmas, szinte hősi hangvételű zárótéma egymásutánja a későbbi Schubert-szimfóniákat vetíti előre. A visszatérés– mintha csak a mű melléknevét cáfolná – már a kezdetétől C-dúrban szólal meg.