Dohnányi Ernő (1877−1960) még nem volt huszonöt éves 1. (d-moll) szimfóniájának 1902-es manchesteri bemutatója idején, de már igen tekintélyes zenei múltat tudhatott maga mögött. 1897-es debütálása óta sikeres hangversenyek tucatjait adta Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, s jelentős alkotások születtek zeneszerzői műhelyében is. Gondoljunk csak az első opuszként jegyzett művére, a c-moll zongoraötösre, mely nemcsak Brahms és az ifjú Bartók tetszését nyerte el, de azóta is igen gyakran játszott, méltán népszerű darabja az életműnek. Az a rutin, mely az op. 1-es kvintettet és a hangversenyünkön felcsendülő op. 9-es szimfóniát jellemzi, persze nem véletlen: Dohnányi a pozsonyi gyermekévek illetve a budapesti Zeneakadémián töltött három esztendő alatt közel száz kisebb−nagyobb kompozíciót vetett papírra. Az opusz-számot nem kapott alkotások egy jelentős része persze nyilvánvalóan csupán tanulódarab, de azért vannak köztük említésre méltó művek is, mint például az 1896-os millenniumi királydíj pályázatán első díjat nyert F-dúr szimfónia.

Dohnányi most hallható szimfóniája tehát tulajdonképpen már a második az életműben, de az „első szimfónia” figyelmet kérő gesztusa semmiképp nem vitatható el tőle: elég csak hatalmas apparátusára, méltóságteljes öttételes szerkezetére vagy roppant virtuóz zeneszerzés-technikai megoldásaira gondolnunk. Az a grandiózus tónus ugyanakkor, amely az 1. szimfóniát sokszor uralja, alapvetően nem jellemző a szerzőre (viszont érdekes módon az évtizedekkel később, már a második világháború idején keletkezett 2. szimfóniában is megjelenik). A mindig választékos, elbűvölően érzékeny és egyénien eklektikus−romantikus Dohnányi-stílus tipikus jegyeit azonban így is felfedezheti a figyelmes hallgató: például a nyitótétel atomszférateremtő indulásában, a mélyről jövő, mégis visszafogott életörömöt sugárzó második téma hangulatában és modulációiban vagy néhány sejtelmes fúvós-állásban. A fúvósokat általában is sok játszanivalóval látta el a szerző: emlékezetesen finom szólót kapott például az angolkürt a meglepően sokféle karaktert felvonultató II., lassú tétel elején. Hasonlóan összetett a III. tételként megszólaló Scherzo és az V. tétel is. Előbbi minimális alapanyagból építkező, metrikai játékokkal és némi iróniával fűszerezett tablót épít; utóbbi pedig különösen komplex darab várakozással teli bevezetéssel, lassan kibontott „téma és variációk”-szakasszal, s végül tekintélyes zárófúgával. E két nagyszabású tétel közt háborítatlan szigetként áll egy röpke Intermezzo (IV. tétel), melynek beiktatása még feszesebbé teszi a nagy ambícióval komponált ciklust.