Ahogy már megszoktuk, jól felépített, érdekességeket tartalmazó műsorral várta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar az érdeklődőket a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben január 12-én. Nemcsak a műsor – Csajkovszkij ritkán hallott Vihar című szimfonikus fantáziája, Bartók I. zongoraversenye és Sztravinszkij Petruskája adott okot a várakozásra (a három mű megírásuk sorrendjében hangzott fel; Sztravinszkij hatása Bartókra pedig köztudott) -, hanem az egyre gyakrabban koncertet adó Ránki Dezső szereplése és a Petruska bábelőadása is.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és néhány bábművész jóvoltából már 2005. szeptember 26-án Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékát élvezhette a közönség úgy, hogy bábok keltették életre a szereplőket élő zenei aláfestéssel. A koncertet kitörő lelkesedés fogadta akkor.

Talán eddig elkerülte a figyelmemet, hogy a különböző művészeti ágak közelednek egymáshoz, de az utóbbi hét zenei eseményei (Budafoki Dohnányi Zenekar-Rajkó Zenekar-Budapest Táncegyüttes; UMZE-Modern Art Orchestra-Oláh Kálmán együttese koncertje) rávilágítottak arra, hogy a komolyzene és egyéb műfajok keresik az utat egymás felé, a közönség pedig mindezt hálásan veszi. Így jöhetett létre a barokk hajnalán az opera, később az opera-balett, majd a balett.
A pénteki hangversenyen Sztravinszkij orosz korszakának egyik igen kedvelt műve hangzott fel szünet után. A Petruska a Tűzmadár után íródott, felkészülve a nagyszabású Sacre du printems-ra. Míg a Tűzmadár még nem szakad el teljesen a romantikától és a 19-20. század fordulójának zenéjétől, a Petruska már új utat nyit, a Sacre pedig gyökereiben változtatja meg a zeneirodalmat (persze a világraszóló zaftos botrány nem maradhatott el). A három balett tehát egyfajta fejlődésirányt mutat. A Petruska zongoraversenynek indult, de írás közben a zeneszerzőnek eszébe jutott a vásári színjátékok légköre, így lett a főszereplő a „minden országok minden vásárainak örökös szerencsétlen flótása”. A titokzatos varázsló fuvolaszavára életre kelnek a bábok. A balerina az üresfejű Mórt választja szerelmének, a több érzéssel megáldott Petruska legnagyobb sajnálatára. A Mór féltékenységében leszúrja Petruskát, de a varázsló megnyugtatja a tömeget, hogy csak egy fabáb volt az áldozat.

A látvány és a zene szimmetrikus egységben volt. Kétségtelen, hogy ha minél több oldalról, nézőpontból kapjuk az információt, annál hatásosabb. Az a veszély azonban fennáll, hogy valamelyik megközelítés erősebb, jobb lesz számunkra, de ezen az estén nem így történt.

A bábok tökéletesen keltették életre Petruska, a Mór és a Balerina történetét, a varázsló hol fenyegetően magasodott a szereplők fölé, hol belesimult a folyamatba. A közönség is végig úgy érezte, hogy a vásári forgatag egyik szereplője (a paraván előtt néhány, hátulról látszó emberfej, mely hol eltűnt, hol újra előkerült, jelezte, hogy színjátékot látunk). A világítás, színek harmóniája vagy épp diszharmóniája nekem mint laikusnak tetszett. Nem véletlen, hogy sok gyereket is hoztak a hangverseny-bábjátékra, hiszen másnap nem volt iskola. (A Budapest Bábszínház egyébként kettős szereposztásban, fiatal színészek beállításával tervezi a mű felújítását.)

A koncert nyitó száma Csajkovszkij Vihar (Burja) című szimfonikus fantáziája volt. A zeneszerző korai (op. 18.) darabja a nagy angol reneszánsz mester, Shakespeare drámája alapján készült. Csajkovszkij több Shakespeare-művet öntött zenébe, a Rómeó és Júlia nyitányfantáziával került be az európai zene elismert zeneszerzői közé. A zeneszerzőtárs Sztaszov programját követő fantázia állóképekben nyújtja a cselekményt. Nagyszerűen indult a darab, a zeneszerzői sutaságok (hol vagyunk még a nagy szimfóniáktól!) a zenekarnak és Kocsis Zoltánnak köszönhetően nem voltak feltűnőek. A rézfúvós hangszereket illeti elsősorban elismerés a szép, tömör, egységes megszólalásért. A vonósok a tőlük megszokott igényes, tiszta, pontos játékkal emelkedtek ki vagy támasztották alá a zenei szövetet.
Bartók Béla I. zongoraversenye rendhagyó mű. A zeneszerző a barokk hagyományokhoz tér vissza, a concerto műfajához. De nemcsak a zongora kap vezető szerepet – bár korántsem annyit, mint egy szabályos versenyműnél -, hanem az ütőhangszerek. A XX. századi zenére oly jellemző erőteljes ritmika hatja át a zongoraversenyt, egyfajta párbeszéd a zongora és az ütősök között, akik a zongora mellett-körül foglaltak helyet. A zongora hangja sajnos kevésbé emelkedett ki a zenekarból pedig nem a földszintről hallgattam az előadást), ezt a jelenséget már többször észrevettem más koncerteken is. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a zenekar, Kocsis irányításával, és Ránki Dezső játékát az egymásra figyelés hatotta át. A két művész anyanyelvi szinten beszéli Bartókot, a zenei felfogásuk is hasonló, művészi nagyságuk megkerülhetetlen nemcsak a hazai, de a nemzetközi zenei életben is. Szép példáját adták annak, hogy a művet a lehető legtökéletesebben közvetítsék a közönségnek.

Kocsis Zoltán a koncert elején a 100 éve született Ferencsik János emlékének ajánlotta a hangversenyt. Ferencsik János 1952-től haláláig vezette a Magyar Állami Hangversenyzenekart, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar jogelődjét.
Nagyszerű koncert volt, a bábok szerepeltetése egyedi színfolt a világban. Most már két alkalom is bizonyította, hogy érdemes folytatni az együttműködést a Budapesti Bábszínházzal.

Lehotka Ildikó
(Papíruszportál, 2007. január 20.)