Strauss (1864-1949) szimfonikus költeményének partitúráját 1889 novemberében fejezte be, a premierre 1890 júniusában került sor. Ekkor még vonakodott attól, hogy művét részletes programmal lássa el. 1895-ban azonban a karmester Friedrich von Hausegger kérésének eleget téve az alábbi magyarázatot vetette papírra: „Mintegy hat esztendeje támadt a gondolatom, hogy szimfonikus költeményben ábrázolom egy személy halálát, aki a legmagasabb eszményeket tűzte ki céljául, következésképpen valószínűleg művész volt. A beteg férfi ágyban fekszik, alszik, nehezen, szabálytalanul lélegzik; kellemes álmok mosolyt varázsolnak arcára, szenvedése ellenére; álma megkönnyebbül; felébred. Megint szörnyű fájdalmak gyötrik; tagjai lázban reszketnek – ahogy a roham végéhez közeledik és visszatér a fájdalom, megjelenik előtte élete útjának gyümölcse, az eszme, az Eszmény, amelyet megvalósítani igyekezett, hogy művészetét kifejezze, amelyet azonban nem volt képes tökéletesíteni, mert emberi lény nem tökéletesíthette. Közeledik halálának órája, a lélek elhagyja a testet, hogy az örök mindenségben a legdicsőbb alakban találjon tökéletességre, amelyet itt a földön nem érhetett el”.
Jóval később, évtizedek múltán próbált elhatárolódni ettől a direkt leírástól, úgy fogalmazott, hogy a „Halál és megdicsőülés tisztán a képzelet terméke, nem alapul semmilyen személyes élményen. Gondolat volt csak, mint bármely másik, végső soron valószínűleg zenei igény, hogy – a Macbeth után (amely d-moll kezdődik és végződik) és a Don Juan után (amely e-moll kezdődik és végződik) – olyan darabot írjak, amely c-mollban kezdődik és C-dúrban végződik. Ki tudja?”
Érdekes adalék, hogy 1949-ben, gyógyíthatatlan betegségének utolsó napjaiban így szólt menyéhez, Alicehoz: „Furcsa, de a haldoklás pontosan olyan, ahogyan hatvan éve megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben”. Talán épp a haldoklás különösen intenzív, képszerű, és éppen ezért borzongást keltő ábrázolása miatt vált e kompozíció a maga idejében igen népszerűvé, annak ellenére, hogy zenei nyelve megdöbbentően merész volt. Innentől kezdve a közönség Straussban látta Liszt Ferenc örökösét, ill. a liszti szimfonikus költemények jellegzetes dramaturgiájának (a hős bukása és felmagasztosulása) továbbfejlesztőjét.
A halál dalai és táncai - Kerekes István hangszerelésében
1. Bölcsődal
2. Szerenád
3. Trepak
4. A hadvezér
A zeneszerző 1873-ban ismerkedett meg a költő Golenyiscsev-Kutuzovval. Életre szóló barátságuknak számos művet köszönhetünk. Muszorgszkij (1839-1881) Kutuzov több „halálversének” megkomponálását is tervezte, de végül – 1875 és 1877 között – néggyel készült el. Maguk a költemények és a dalciklus is a középkori haláltánc hagyományát eleveníti fel, tehát egy olyan variációs műfajt, melyben a közös téma a mindenkire egyaránt váró halál, a variánsokat pedig a halandók különböző típusai jelentik meg. Kutuzov verseiben maga a halál is eltérő alakokban bukkan fel. A kisgyermeket elaltatja, a fiatal lánynak szerenádot ad, a lerészegedett muzsikot megértő barátként ringatja a fagyhalálba, s végül hadvezérként tart szemlét az elesettek fölött.
A dalciklusnak készült zongora- és zenekari kíséretes változata is. A zenekari hangszerelést először Glazunov és Rimszkij-Korszakov végezte el, röviddel Muszorgszkij halála után. 1962-ben Sosztakovics új hangszerelést készített. Kerekes István hangszerelése 2008. június 18-án, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon hangzott el először.
VI. (h-moll, Patetikus) szimfónia, op. 74
I. Adagio – Allegro non troppo
II. Allegro con grazia
III. Allegro molto vivace
IV. Finale. Adagio lamentoso – Andante
A VI. szimfónia Csajkovszkij (1840-1893) utolsó kompozíciói közé tartozik, bemutatója 1893. október 28-án volt. A mű ekkor, Szentpéterváron nem okozott különösebben nagy feltűnést, mérsékelt sikert aratott. Ám néhány nappal később, november 6-án, Csajkovszkij halála napján az emberek arról kezdtek már suttogni, hogy a szimfóniában a szerző saját halálát írta meg, s emiatt nem beszélt sohasem a mű programjáról. November 14-én Csajkovszkij emléke előtt tisztelgő koncertet rendeztek, a A Hegedűverseny, az Anyegin részletei és a Rómeó és Júlia mellett a VI. szimfónia hangzott el. A koncert után írta Rimszkij-Korszakov: A közönség most elragadtatással hallgatta a szimfóniát, melynek hírneve ettől kezdve egyre nőtt, és fokozatosan bejárta egész Európát. (…) A hallgatóság lelkesedését és rokonszenvét most feltételezhetően a szerző váratlan halála váltotta ki, ami különféle szóbeszédekre adott alkalmat, sőt olyan véleményre is, hogy Csajkovszkij előre megérezte tragikus halálát. Az ilyen történetekért az emberek valósággal bolondulnak. A közönségre az hatott, hogy a szimfónia komor hangulatú utolsó tételét kapcsolatba lehet hozni ilyen előérzetekkel. A nagyszerű kompozíció hamarosan híres, sőt divatos lett.”
Csajkovszkij már a munka kezdeti időszakában (február) tudta, hogy művét programzeneként fogják majd értelmezni. Ha létezik a program akkor az biztosan „teljesen szubjektív. Utazásaim közben, mialatt gondolatban komponáltam, nemegyszer keservesen sírva fakadtam. Hazatérve, amilyen gyorsan csak tudtam, nekiláttam a vázlat elkészítésének, ami könnyen ment, négy nap alatt végeztem az első tétellel. A többi is tisztán kirajzolódott a fejemben. A harmadik tétel fele is készen van már. Ennek a szimfóniának formája sok újat nyújt, többek között a Finálé nem hangos Allegro, hanem ellenkezőleg, terjedelmes Adagio lesz. El sem képzeled, mennyire örülök, hogy tudok még dolgozni.” A komponálás nagyobbik részével a nyár végére készült el, „jól haladok, elégedett vagyok a tartalmával, a hangszerelésével már nem egészen. Nem lesz számomra meglepő, ha a szimfóniát lebecsmérlik vagy rosszul fogadják. Nem ez lesz az első ilyen tapasztalatom. De határozottan állítom, ez eddigi műveim közül a legjobb. Úgy szeretem, mint még soha egyiket sem.”
Richard Strauss
( München, 1864. jún. 11. - Garmisch, 1949. szept. 8.)
Német zeneszerző. Apja a bajor udvari zenekar kürt-virtuóza volt. Strauss tehetsége korán megmutatkozott. 1885-ben Hans von Bülow másodkarmesternek szerződtette a meiningeni zenekarhoz. Bülow hamarosan elhagyta a zenekart és munkáját Strauss vette át. Később Münchenben, Weimarban vezényelt. Első operáját - Guntram - Weimarban mutatták be. A női főszerepet Pauline de Ahna énekelte, aki később Strauss felesége lett. 1896-ben lett München első karmestere, majd 1898-ben Berlinben tölt be fontos karmesteri pozíciót. 1919-24-ig a bécsi Staatsoper vezető karmestere. 1924 után már semmilyen pozíciót nem vállalt, kivéve a birodalmi zenei kamara elnökségét (1933-35). Alkotói tevékenységének két leghangsúlyosabb műfaja az opera és a szimfonikus költemény. Eleinte főleg ez utóbbi iránt érdeklődik fokozottan (Don Juan, 1888; Macbeth, 1886-90; Halál és megdicsőülés, 1889; Till Eulenspiegels vidám csínyei, 1895; Imígyen szóla Zarathustra, 1896; Don Quixote, 1897; Hősi élet, 1899; Sinfonia domestica, 1903) Guntram című operájával Wagner stílusát követi. Az 1905-ös Salométől érdeklődés középpontjában az opera állt. Wagner halála óta ez volt az első döntő fejlemény a német operaszínpadon. További operái: Elektra, 1909; A rózsalovag, 1911; Ariadne Naxos szigetén, 1916; Az árnyéknélküli asszony, 1919; Intermezzo, 1924; Az egyiptomi Heléna, 1928; Arabella, 1933; Daphne, 1938; Danae szerelme, 1940; Capriccio, 1942.
Mogyeszt Muszorgszkij
Orosz zeneszerző, 1839 március 28-án (az ortodox naptár szerint március 16-án) született. Életének első tíz évét szülőfalujában, a szülői birtokon, Karevben töltötte. Korán kezdett zongorázni, első leckéit édesanyja adta, később zongoratanárnőt fogadtak melléje. "Olyan jól haladtam, hogy már hétéves koromban kisebb Liszt-szerzeményeket játszottam, és kilencéves voltam, amikor szüleim házában nagyobb társaság előtt előadtam Field nagy versenyművét" - írta önéletrajzában.
1849-ben Pétervárra került, szülei beíratják Anton Gerke zongoratanárhoz. 1852-ben katonaiskolába került. Az iskola mellett folytatja zenei tanulmányait, már komponálással is foglalkozik. 1856-ban megismerkedett Borogyinnal és Dargomizsszkijjel. Ugyanebben az évben Victor Hugo szövege nyomán operaírásba kezdett, az Izlandi Han című darab befejezetlen maradt. 1857-ben újabb zenész, zeneszerző barátokra és pártfogókra talál: összeismerkedett Kjuival, Balakirevvel és Sztaszovval. Balakirev - az új orosz zenei törekvések szellemi vezéralakja - ettől az évtől tanította zeneszerzésre. 1858-ban csatlakozik a körhöz az ifjú Rimszkij-Korszakov. A társaságot (Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Borogyin, Rikszkij-Korszakov) az Orosz Ötök néven tartja nyilván a zenetörténet. 1859-ben kilépett a hadseregből és elhatározta, hogy minden energiáját a zenének szenteli. 1860-ban operát tervezett Szophoklész Oidipuszából, a műből alig készült el valami.
1861-ből való a ma is gyakran hallható "Egy éj a kopár hegyen" című szimfonikus költemény első vázlata. 1863-tól újabb nagyszabású operaterven dolgozik. Flauber regénye nyomán elkezdi a "Salambo" komponálását. Ez a mű is befejezetlen maradt, de néhány részletét átemelte a "Borisz Godunov" című operájába. Ebben az időszakban (1864-1867) néhány nagyszerű dalt és románcot komponált (Kalisztra, Bölcsődal, Szávisna), melyek már egyértelműen a népi művészet felé való fordulást jelezték. "Papnövendék" című szatirikus dalát néhány év múlva (1871-ben) a cenzúra betiltatta. 1868-ban újabb operába kezd. Gogol elbeszélése alapján komponált "Házasság" című operából az első felvonás négy jelenet készült el. Az év végén már a Borisz Godunovot írta. 1869-1870-re elkészült a Borisz első változata, a kritika hatására azonban hozzáfogott átdolgozásához. 1872-re elkészítette az új változatot. A művet 1874-ben mutatták be, ugyanebben az évben készült a Viktor Hartman festményeihez írt "Egy kiállítás képei" zongoraciklus. A 20. században több zenekari változat is készült a zongoradarabból, a legsikerültebb Maurice Ravelé.
1875-ben a "Halál dalai és táncai" című dalciklust, új operájának a "Hovanscsiná"-nak első felvonását, valamint egy újabb Gogol-adaptáció ("Szorcsinci vásár") vázlatait készítette el. Utolsó két operáját nem tudja befejezni, egészsége fokozatosan leromlott. 1881. március 16-án (42 éves korában) halt meg. Műveit Rimszkij-Korszakov - ma már erősen vitatható módon - egészítette ki, és készítette elő a posztumusz bemutatókra. Muszorgszkij zenéje erősen hatott a 20. századi zeneszerzésre, különösen Stravinskyra és a francia impresszionistákra, Debussyre és Ravelra.
Pjotr Iljics Csajkovszkij
(Votkinszk, 1840. máj. 7. - Pétervár, 1893. nov. 6.) Orosz zeneszerző. Jogot végzett és 1859-ben állami szolgálatba lépett. Bár fiatalon tanult már zongorázni, későn szánta magát a zenészpályára. 1863-ban elhagyta állását és az új pétervári konzervatóriumon A. Rubinsteinnél tanult zeneszerzést. Első zeneszerzői sikerei után 1866-77-ben a moszkvai konzervatóriumban tanított, elméletet, közben a komponálás mellett egy ideig zenekritikusi működést is folytatott. 1877 óta művei jövedelméből és egy nagylelkű mecénás (Meckné) jóvoltából csak a zeneszerzésnek élt. 1877 óta Európa szerte nyilvánosan is dirigált, 1888 után cári évdíjat élvezett. Klini háza, halála után múzeum lett (Csajkovszkij-archívum). Csajkovszkij Puskin romantikáját ülteti zenébe, az övéhez hasonló könnyed formáló képességgel. Csajkovszkij Oroszország egyik legjelentősebb szimfonikus zeneszerzője. A nyugati zene felé tájékozódó zenei nyelvezete internacionális érvényre törekszik anélkül, hogy nemzeti vonásait feladná. Amit egyrészt művészi karaktere határozatlanságaként, másrészt művészetének kozmopolita jellegeként értékelnek, az valójában Csajkovszkij zenei képzeletének kimeríthetetlen gazadagságát mutatja, amelynek segítségével rendkívüli szabadsággal önti formába a szubjektív kifejezés-tartalmakat. Esztétikája alapeszméit tekintve szemben állt a Balakirev körüli nemzeti orosz-zenei csoport, az Ötök esztétikájával, a hozzájuk fűző baráti kapcsolatok ellenére is. Fontosabb művei: Hat szimfóniája, Manfréd (szimfonikus költemény), szvitek, nyitányok, Variáció egy rokokó témára, hegedűverseny, zongoraversenyek, kamaraművek, operák (Anyegin, Pikk dáma, Jolánta, Az orleansi szűz) balettek (Diótörő, Hattyúk tava, Csipkerózsika)
Jevgenyij Nyesztyerenko
1938-ban született Moszkvában. Építészmérnöknek tanult. Az egyetem elvégzése után beiratkozott a leningrádi Konzervatóriumba. Tanulmányai végeztével a Kis Színházhoz, majd a Kirov Operához szerződött. 1967-ben megnyerte a szófiai énekversenyt, 1971-től a Moszkvai Nagy Színház, a Bolsoj vezető énekese. Nagy sikerrel énekelte a világirodalom vezető basszus szerepeit. Legendás alakításokat nyújtott Verdi (Fülöp király, Fiesco, Sparafucile, Attila), Rossini (Basilio), Gounod és Boito (Mefisto), Muszorgszkij (Hovanszkij Ivan, Borisz Godunov) és Glinka (Koncsak) műveiben. Bartók Kékszakállúját Ferencsik Jánossal vette lemezre. Az egész világot bejárta, a bécsi Staatsoperben, a Milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben aratott sikereket. Számos alkalommal vendégszerepelt Budapesten is, 1990 óta Bécsben él. Operaszerepei mellett rendkívül sokat lép fel hangversenyen – dalesteken és oratóriumokban. Körülbelül 70 lemezt – köztük 20 teljes operafelvételt – készített. Nyeszterenko napjaink egyik legkeresettebb énekpedagógusa.
