Érezték már a feszültséget, amikor a zenekar és az énekkar egyszerre tart szünetet két hang között? És a bizsergést a bőrükön a katarzis csúcsán? Vagy az idegek végletekig feszülése utáni felengedést, mikor a kakofóniából gyönyörű dallam bújik elő? Erre mind képes a zene, különösen az énekhang! Az életünk egy tánc, folyton lüktető ritmussal, hol gyorsabban, hol lassabban. Aki ebbe bele tud illeszkedni, harmóniában van önmagával és a világgal. Nap mint nap ezzel foglalkozni pedig a legnagyobb kincsek egyike számomra.
Nem zenész családban születtem, de egészen pici koromtól foglalkoztatott a muzsikálás. Először hegedülni, majd zongorázni és hárfázni tanultam, külön zeneirodalom órákon szívtam magamba mindent, amit csak a zene adni tudott. Tizenhat évesen láttam életemben először operát – Puccini Turandotját – akkor döntöttem el végleg, hogy énekelni szeretnék. Érettségi után a Szent István Konzervatórium magánének szakán tanultam, közben pedig a Szent István Oratóriumkórusban megismertem és megszerettem a kóruséneklést. A Zeneakadémián Dallos Erika óráin szerelembe estem a kamaraéneklés világával, különösen a régi zene nyújtotta élménnyel. Mestereim Szabó Magda, Feketéné Kurcsinka Erzsébet, Hormai József, Szőke Katalin, Barna Júlia, Rózsa Gábor, majd a Zeneakadémián Kertesi Ingrid, Virág Emese, és egy nagyon tartalmas fél évig Baráth Emőke voltak. Eddig Donizetti, Mozart, Farkas és Britten operáiban volt lehetőségem szóló- és kórusszerepet is énekelni. 2020-ban kislányom született, azóta minden éneklésem neki szól, legyen az egy altatódal, vagy egy oratórium a Nemzeti Énekkar szopránjaként.
