(„Ezrek szimfóniája”)
Íme egy kórusszimfónia, mely valóban rászolgál a nevére! Beethoven IX.-jében, akár Mahler II. és III. szimfóniájában a kórus szerepe csak egy-egy tételre szorítkozik; de a VIII.-ban a kórus a mű elejétől a végéig, megszakítás nélkül jelen van.
Érdekes módon Mahler eredetileg nem így tervezte. Amikor 1906 júniusában megérkezett a Wörthi-tó partján fekvő nyaralójába, eleinte még, úgy tűnik, nem voltak konkrét kompozíciós tervei. Egy napon azonban (ahogy később elmondta feleségének), „régi dolgozószobám küszöbén elkapott a spiritus creator, megrázott, és végighajtott a következő nyolc héten, amíg legnagyobb művem el nem készült”.
A spiritus creator, amely Mahlert elkapta, nem volt más, mint a Veni Creator Spiritus, a középkori latin himnusz, melyet a római katolikus liturgiában pünkösdkor énekelnek. Mahler eredeti szándéka, amennyire a vázlatokból rekonstruálható, az lehetett, hogy a himnuszt egy hagyományos négytételes szimfonikus keretbe illessze. Donald Mitchell szerint, aki behatóan tanulmányozta a vázlatokat, a kórus az első és az utolsó tételben énekelt volna, és középen foglalt volna helyet a hangszeres lassú tétel, melyet Mahler „Caritas”-nak akart nevezni, valamint egy zenekari scherzo („Karácsonyi játékok a gyermek Jézussal”), melynek két triója két dal lett volna. A dalok szövegét A fiú csodakürtjéből választotta volna Mahler, abból a gyűjteményből, amelyhez már korábban is gyakran fordult kompozícióiban. A mű genezise azonban merőben új irányt vett, amikor Mahler eldöntötte, hogy a szimfónia csak két tételből fog állni, és a második rész Goethe Faustja második részének záróképe lesz, az a csodálatos vízió, amely már Schumannt és Lisztet is megihlette.
Mahler elképzelése szerint a Veni, creator spiritus ima a szellem felemelkedéséért, mely a Faust-jelenetben válik valósággá. A szimfónia mindkét tételét áthatja az égi szerelem és az isteni kegy gondolata, valamint a törekvés a magasabb szférák felé. Az I. rész egyfajta invokációként fogható fel, és a II.-ban érjük el a boldogság állapotát, állomások egész sorozata után, mely az erdő mélyéből, a sziklák, barlangok és oroszlánok közül vezet el a misztikus csúcsokra, ahol a Szűzanya maga jelenik meg, hogy személyesen nyilatkoztassa ki az üdvözülést.
Természetesen az I. rész jóval több, mint puszta „invokáció”. A Veni creator-nak megvan a maga saját fejlődési vonala. Mahler mindvégig eksztatikusan kezelte a középkori verssorokat, és a zene tele van drámai kontrasztokkal. A monumentális bevezető után Isten ajándékainak felsorolása (fons vivus, ignis, caritas) olaszos jellegű melléktémát inspirált, melyben egy pillanatra Verdi Requiemjének emléke is feltűnik. Az ellenség említésére (Hostem repellas longius) a zene igazi csatajelenetté változik; és az Accende lumen sensibus szavaknál Mahler erőteljes csúcspontot alakított ki egy új fontos téma fortissimo bevezetésével. Mahler kontrapunktikus virtuozitása még az V. szimfóniában találtakat is felülmúlja.
Mindezeknek a drámai eseményeknek ellenére, az első rész mégis megmarad himnusznak, vagyis strofikus dalnak, melynek versszakai mind ugyanolyan hosszúak, azonos metrumúak és egyformán fontosak. A II. rész ezzel szemben metrikailag és szerkezetileg igen eltérő szakaszokat sorakoztat fel, a drámai szereplők sokaságával; a tétel változatossága és fejlődésíve teljesen hiányzik az I. részből. Ha a Veni creator lényegében egyfajta monumentális motetta, a Faust-jelenet valóságos opera – ennél közelebb a bécsi Opera igazgatója sohasem jutott az operaíráshoz.
A II. rész zenekari bevezetése és az azt követő kórus a művön belül stilárisan és hangulatilag különálló egységet alkot. A VIII. szimfónia Mahlerre egyébként nem jellemző módon sugározza az optimizmust és a diadalmas örömöt. A II. rész eleje az egyetlen pillanat, ahol egy darabig úrrá lesz rajtunk a kétely. A szordinált tremolók és töredezett dallamvonalak a bizonytalanság izgalmát keltik, melyet a Pater Ecstaticus (bariton) és a Pater Profundus (basszus) egymást követő áriái oldanak fel.
A két férfiszóló után következik az angyalkórus, mely hírül adja Faust megváltását. Az I. rész Accende-témája vezet a tétel első tetőpontjához a Jauchzet auf! es ist gelungen szavaknál.
Faust maga nem szólal meg az egész jelenetben, még a nevét sem mondják ki. Miután bevégezte útjának azt a részét, amely fölött hatalma volt, most szótlanul várja a további sorsáról szóló ítéletet. De mielőtt az utolsó szó elhangzanék, azoknak a lelkeknek a tanúságát hallgatjuk meg, akik korábban szenvedtek, bűnbe estek, és végül elnyerték megváltásukat. A tempó lelassul, és visszatér az I. tétel Infirma nostri corporis témája: az idősebb, „tökéletesebb” angyalok vallanak a kiállott fájdalmakról, az utóbb pótolt fogyatékosságokról. A fiatalabb angyalok, és a Doctor Marianus (tenor) hoznak vigasztalást. A gyönyörű, lassú tempójú hegedűszóló és egy tenorszólós férfikari szakasz vezeti be a Mater gloriosa megjelenését, melyet a hárfa és a zongora tört akkordjai kísérnek.
Előlépnek a bűnbánó asszonyok. Három bibliai nőalak mondja el történetét, előbb szólóban, majd tercettként, mely a különálló szólamok kánonjától jut el a befejezés egységes uniszónójához. A korábban Margit néven ismert Bűnbánó imája egyhelyütt az I. rész Imple superna gratia szakaszára utal.
A Szűzanya szerepe mindössze két sor, de ennek a két sornak döntő jelentősége van (Donald Mitchell coup de théâtre-nak hívja). Érzékenyen hangszerelt, halk szavaival felszólítja a Bűnbánót és az Újonnan Érkezettet (Faust), hogy folytassák útjukat a legmagasabb szférák felé. A következő örömittas kórus vezet el a tétel második tetőpontjához. Ezután következik – rövid átvezető rész után – a művet záró Chorus mysticus, a német irodalom egyik leghíresebb nyolc sorának megzenésítése.
A zenekari szövetben a zongora, a cseleszta és a hárfák dominálnak, és a kórus első belépése alig hallható. A suttogó recitativo, a szólisták és a zenekar fokozatos csatlakozásával egyre erőteljesebbé válik. A hangerő hamarosan eléri a háromszoros fortissimót, és ezen a harmadik tetőponton fejeződik be a gigantikus szimfónia.
***
„Most fejeztem be Nyolcadik szimfóniámat” – írta Mahler Willem Mengelbergnek, a híres holland karmesternek 1906 augusztusában. „A legnagyobb szabású mű, amelyet valaha alkottam; tartalmilag és formailag annyira különleges, hogy szinte lehetetlen bármit is írni róla. Képzelje el az egész világmindenséget, amint zeng és visszhangzik. Ezek már nem is emberi hangok, hanem a bolygók és napok keringése. A többit majd személyesen.”
Négy év telt el, amíg 1910 szeptemberében sor kerülhetett a szimfónia bemutatójára. Az óriási előadó apparátus és a kórusszólamok rendkívüli bonyolultsága igen megnehezítette a zenészek dolgát, és szinte emberfeletti vállalkozás volt megteremteni a bemutató feltételeit. Emil Gutmann impresszárió, aki az előadás fő szervezője volt, nevezte el a művet „Ezrek szimfóniájának”, ami nem járt messze a valóságtól, hiszen a premieren közreműködő 858 énekes és 171 hangszeres Mahlerrel, a karmesterrel együtt éppen 1030-at ad ki. Mahlernek azonban nem tetszett ez a megjelölés – túlságosan cirkusszerűnek érezte.
Mahler és Gutmann között még súlyosabb nézeteltérések is voltak a müncheni ősbemutató előtt. 1910 februárjában, hét hónappal a kitűzött dátum előtt, Mahler le akarta mondani az előadást, mivel, úgymond, „a kórus képtelen lesz felkészülni”. A premier hetében újabb botrányt okozott, mert nem volt hajlandó a müncheni koncertmesterrel együtt dolgozni, és követelte, hogy barátját és sógorát, Arnold Rosét hívják meg Bécsből a posztra.
Végül is az előadás, melyen Európa vezető muzsikusai, írói és politikusai nagy számban jelentek meg, Mahler életének legnagyobb sikere volt. Senki sem sejthette, hogy nyolc hónappal később Mahler már halott lesz, és hogy utolsó műveinek, a Dal a Földről-nek és a IX. szimfóniának a bemutatóját nem fogja megérni.