„Az új szimfónia olyannyira melankolikus, hogy nem fogja tudni elviselni. A partitúrának gyászkerettel kell megjelennie” – írta Brahms kiadójának, Fritz Simrocknak nem sokkal a II. szimfónia 1877. december 30-i bemutatója előtt. A Richter János vezényletével tartott premieren azonban kiderült, hogy a zeneszerző csupán tréfált, s éppen kiadója könnyebbülhetett meg a leginkább, hogy a mű (Brahms más kompozícióihoz mérten) váratlanul könnyed hangvételűnek bizonyult, és első hallásra is jelentős közönségsikert aratott.

Mindez annak fényében tűnik különösen meglepőnek, hogy Brahms első szimfóniájának megszületése rendkívüli erőfeszítést igényelt: annak ellenére, hogy a zeneszerző már 1853-ban felvázolt egy szimfóniát (amely öt évvel később a d-moll zongoraversenyben nyerte el végső alakját), s az ’50-es évek második felében „ujjgyakorlatképpen” két zenekari szerenádot is komponált, az 1862-ben megkezdett I. szimfónia végül csupán 1876 őszére nyerte el végleges formáját. Talán e „nehéz szülés” után érzett megkönnyebbülésnek is tudható be, hogy a hasonló terjedelmű II. szimfónia ezt követően szinte „kiszaladt” Brahms tolla alól, s az életmű egészét tekintve is a zeneszerző egyik legderűsebb kompozíciójának mondható.
A Brahms által ironikusan emlegetett „melankolikus” hangvétel valójában csupán a második tételben érhető tetten, míg az első hangulatát sokkal inkább a „pasztorális” jelzővel ragadhatjuk meg – annál több joggal, mivel a szimfóniát Brahms köztudomásúan az évi nyári pihenője idején, Karintia csodálatos természeti szépségei között komponálta. (A zeneszerző barátja, Theodor Billroth nyilván e tény ismeretében jellemezte a művet „tiszta kék ég, forráscsörgedezés, napfény és hűvös, zöld árnyék” kombinációjaként.) A harmadik tétel egyfelől kissé darabos tréfaként is felfogható, hiszen a könnyűléptű oboatéma a későbbiekben szinte önmaga torzképévé alakul – másfelől viszont a régi kották között előszeretettel búvárkodó Brahms bizonyára jól ismerte a reneszánsz muzsika hasonló metrumváltásokra épülő úgynevezett „proporciós táncpárjait”, amelyek nyilvánvaló modellként szolgálhattak e tétel karaktervariációjához is. A finálé kezdetén alig hallható, szinte kísérteties vonóstéma szólal meg, de csakhamar kiderül, hogy ezúttal sem kell a melankólia visszatérésétől tartanunk: a visszafojtott energia rövidesen kirobban, és a tétel a Brahms-életmű talán legfelszabadultabb befejezése felé ragad bennünket.