Johannes Brahms (1832–1897) Schicksalslied (A sors dala) című zenekarkíséretes kórusművét (op.54) közvetlenül a Német requiem 1868-as brémai bemutatója után komponálta, az Altrapszódiát és a Győzelmi dalt megelőzően. A negyed óránál valamivel tovább tartó alkotást olykor „Kis requiemnek” nevezik a zenei és hangulati hasonlóságok miatt.

Johannes Brahms (1832–1897) Schicksalslied (A sors dala) című zenekarkíséretes kórusművét (op.54) közvetlenül a Német requiem 1868-as brémai bemutatója után komponálta, az Altrapszódiát és a Győzelmi dalt megelőzően. A negyed óránál valamivel tovább tartó alkotást olykor „Kis requiemnek” nevezik a zenei és hangulati hasonlóságok miatt. Az év nyarán a zeneszerző meglátogatta barátját, Albert Dietrichet Oldenburgban, és itt talált rá Friedrich Hölderlin Hüperion, avagy a görög remete (Hyperion, oder Der Eremit aus Griechenland) című levélregényére, és benne Hüperion sorsdalára (Hyperions Schicksalslied), amit a Görögország függetlenségéért harcoló főhős énekel meghalni induló barátjának, Alabamának. Wilhelmshavenben tett tengerparti kirándulásuk során Brahms még aznap felvázolta a darabot, de a befejezésre csak három évvel később, az 1871-es karlsruhei bemutató előtt került sor Baden-Badenben. A következő évben, miután Brahms elvállalta a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde vezetését, a novemberi első hangversenyen ezt is darabját műsorra tűzte.
A három versszakból álló költemény aszimmetrikus felépítésű, két versszaka a megdicsőültek (gyakori értelmezés szerint az istenek) gondtalan életét, túlvilági örök boldogságát ábrázolja, majd az utolsó strófa a halandók szenvedéseit állítja ezzel szembe. A gondolati ellentétet Brahms két részes formában fogalmazta meg, az elsőben két, a másodikban egy versszakot megzenésítve. Az Esz-dúrban megszólaló 1. rész (Adagio) nyugodt, harmóniát sugárzó zenekari bevezetővel indul. A szép akkordok és az orgonapont mellett azonban a Német requiem második tételét idéző sóhajok és sorsszerű timpani-triolák előre jelzik, hogy a hamarosan megszólaló kórus kinek a szavait tolmácsolja (Ihr wandelt droben im Licht… Fönt jártok a fényben…). Nem a megdicsőültek, hanem a vágyakkal teli emberek énekelnek azokról, akiket „isteni szellő érint” és akiknek „boldog szemei a csöndes, tiszta öröklétet” látják.
A c-moll 2. rész (Allegro) gyors unisonóval induló, viharos zenéje éles kontrasztot jelent az előzményekhez képest (Doch uns ist gegeben, Auf keiner Stätte zu ruhn… / De nekünk az adatott, hogy ne nyugodhassunk meg sehol…). Brahms itt szemléletesen, szünetekkel megszakított akkordokkal ábrázolja a sziklákon megtörő víz képét (Wasser von Klippe zu Klippe geworfen…), ami az emberi élet hányadtatásait szimbolizálja. A nyugtalanság mellett a másik kulcsszó a vers legvégén megjelenő bizonytalanság (das Ungewisse), ennek megfelelően zene hamarosan lecsendesedik, de nyugalom helyett inkább félelmet tükröz. Brahms az imitációs középszakaszban újra kezdi a 3. versszakot, majd az első szakasz zenéjének visszatérésével ismét elhangzik a teljes záróstrófa.
A komponista elképzelésének nem felelt meg sem a pesszimista befejezés, sem az a megoldás, hogy megismételje a mű első részét. Végül az ősbemutató karmestere, Hermann Levi javaslatát fogadta el, és csupán a zenekari bevezetést hozta vissza C-dúrba transzponálva. Így bár szavak nélkül, de a remény hangjaival zárul a kompozíció. (Gombos László)