Az ő precíz időérzéke, aprólékos, de a részletekben el nem vesző figyelme hidalta át a koncert derűsen fényes első és ridegen elsötétülő második fele között tátongó szakadékot is, mániákus következetességgel bontva ki a kétségbeejtő opera valamennyi nyomasztóan gyönyörű részletét. A zenekar könyörtelen pontossággal, ugyanakkor az összetett belső folyamatok állandó mozgékonyságának szabad rubatóival hullámzott a hirtelen beugrásra kényszerülő Palerdi András dús orgánumú, de szigorúan érzelemmentes, szinte élőhalott Kékszakállúja és a hatalmas szerepformálási rutinnal bíró Komlósi Ildikó életteli Juditja körül. A két szereplő megszólalásainak szándékok, szerkezeti jelentőségű ellentéte olyan egyértelműen mutatta meg a karakterek összeférhetetlenségét, hogy az valamelyest, már az előadás egyensúlyát is megbontotta, azt a gyanút ébresztve, hogy a tervezettnél talán kicsit feltűnőbbre sikerült a kontraszthatás. A középpontban egyértelműen a csupa érzés és indulat Komlósi Ildikó állt, arcának és hangjának lelkes, kacér, hízelgő és elszánt játéka által vált elevenné a dráma, az ő döbbent felismeréstől vértelen, engedelmes válasza („szép és nagy a te országod") változtatta hazugsággá az ötödik ajtó dicsőségesen tomboló mixtúráit, és az ö lázongó átalakulása csöndesedett el végül megadóan a kezdettől reményvesztett, fakó Kékszakállú önkínzásának kilátástalanságában. Igazság szerint, persze, legalábbis kérdéses, hogy Bartók valóban ilyen mértékben a női szereplő jellemformálódásának erejére kívánta-e bízni a darab sorsát, az előadás azonban olyan izgalmas és lenyűgöző élmény volt így, hogy - bármilyen udvariatlan dolog legyen is a dicsekvés és ujjal mutogatás - mindenki joggal sajnálkozhat távolmaradása miatt, aki nem tudott megjelenni a Művészetek Palotájában szeptember 25-én.
(Élet és Irodalom, 2009. október 2.)
