Kodály első érett, felnőttkori kompozíciója, az 1906 augusztusában és szeptemberében komponált Nyári este zenekarra íródott. A kompozíció élettörténete mindazonáltal egyedülálló a zeneszerző pályáján. Diplomamunkának készült, és első alkalommal 1906. október 22-én mutatták be Budapesten, ezt követően azonban mindössze kétszer hangzott fel újból, s ezután Kodály íróasztalfiókjába rejtette, mint oly sok más, a zeneakadémiai időkben keletkezett darabját. 1928-ban azonban Arturo Toscanini, aki épp ekkor mutatta be a milanói Scalában Kodály oratorikus művét, a Psalmus hungaricust, felkérte a zeneszerzőt egy zenekari mű megírására. Kodály akkor nem vállalkozott arra, hogy új művet komponáljon, ám elővette és átdolgozta ifjúkori alkotását. A nyomtatásban megjelent kispartitúra előszavában magyarázatot adott arra is, mi késztette e szokatlan megoldásra: „Időnkint, ha szemügyre vesszük végzett munkánkat, mindenkinél élesebben látjuk a hibát, a gyengeséget. Érezzük: ez ma jobban sikerülne, csak lehetne még egyszer megcsinálni. […] Ha most sikerült volna helyreütnöm, amit feleannyi idős koromban elhibáztam, azt egy nagy mesternek köszönném. Az ő példája és munkára szólító szava rázta fel újra bennem azt a felelősségérzetet, azt az örök elégedetlenséget, amely szeretne mindent elülről kezdeni.” Hálája jeléül Toscanininek ajánlotta a régi-új kompozíciót.

Kodály megőrizte a mű egyszerű, A-B-A szerkezetet követő formai körvonalait, nem változtatott a kiszenekari letéten (vonóskar, fafúvósok és két kürt), továbbá nem nyúlt hozzá a harmóniailag inkább konzervatív, a tonalitáshoz erősen kötődő összhangzáshoz. Inkább arra helyezett súlyt, hogy a darabban megjelenő népzenei elemeket erőteljesebben kidomborítsa. Már a korábbi változat is tanúskodott a pályakezdő zeneszerző és népzenekutató első, 1905-ös gyűjtőútjának élményeiről, amennyiben számos pentaton fordulat csendül fel benne, ám Kodály az új magyar zene eszményét – vagyis népzene és műzene művészi egymásra találásának gondolatát – ez idő tájt még nem formulázta meg. A Nyári este komponálását követően kerített sort a zeneszerző a későbbiek szempontjából meghatározó berlini és párizsi tanulmányútjára, amelynek során megismerkedett Claude Debussy zenéjével, és népzenei tapasztalatai – így például a pentatónia jelentőségének felismerése is – csak évek múltán tudatosultak benne.

Liszt két zongoraversenye két évtizeden keresztül párhuzamosan fejlődött: a kompozíciós munkát a világjáró virtuóz kezdte el, és a Weimarban letelepedett karmester fejezte be. (Ugyanezekben az években egy harmadik zongoraversenyen is dolgozott Liszt, melynek hangneme, akárcsak a jól ismert első koncerté, Esz-dúr. Ezt a művet Jay Rosenblatt rekonstruálta 1988-ban; ősbemutatója 1990-ben volt.) Az A-dúr koncert legkorábbi vázlatai 1839-ből származnak, de Liszt csak 1849-ben fejezte be a művet; utóbb többször alaposan átdolgozta, és a mű 1861-re érte el végső alakját.

Liszt az egytételes versenyműformát kedvelte, melybe a lassú tétel és a scherzo egyes elemeit is beépítette. Az A-dúr koncert alapgondolata, egy bensőséges, lírai dallam, a fafúvókon hangzik fel rögtön a darab legelején, és azonnal megismétli a szólózongora. Ezzel a témával energikusabb második téma kontrasztál, amely önálló, Allegro agitato assai tempójú szakasszá fejlődik. A második téma később „megszelídülve” tér vissza, mint expresszív vonósdallam, mely előkészíti az első téma visszatérését (ízig-vérig romantikus csellószóló, zongorakísérettel). A következő szakasz – Allegro deciso – a kidolgozási rész szerepét játssza; itt mindkét téma egyszerre jelenik meg. A záró szakasz diadalmas indulózenéje kontrasztáló epizódokat – egy újabb lírai szólót és egy scherzo-jellegű Allegro animato-t – is magába foglal.

Dohnányi Ernő (1877−1960) még nem volt huszonöt éves 1. (d-moll) szimfóniájának 1902-es manchesteri bemutatója idején, de már igen tekintélyes zenei múltat tudhatott maga mögött. 1897-es debütálása óta sikeres hangversenyek tucatjait adta Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, s jelentős alkotások születtek zeneszerzői műhelyében is. Gondoljunk csak az első opuszként jegyzett művére, a c-moll zongoraötösre, mely nemcsak Brahms és az ifjú Bartók tetszését nyerte el, de azóta is igen gyakran játszott, méltán népszerű darabja az életműnek. Az a rutin, mely az op. 1-es kvintettet és a hangversenyünkön felcsendülő op. 9-es szimfóniát jellemzi, persze nem véletlen: Dohnányi a pozsonyi gyermekévek illetve a budapesti Zeneakadémián töltött három esztendő alatt közel száz kisebb−nagyobb kompozíciót vetett papírra. Az opusz-számot nem kapott alkotások egy jelentős része persze nyilvánvalóan csupán tanulódarab, de azért vannak köztük említésre méltó művek is, mint például az 1896-os millenniumi királydíj pályázatán első díjat nyert F-dúr szimfónia.

Dohnányi most hallható szimfóniája tehát tulajdonképpen már a második az életműben, de az „első szimfónia” figyelmet kérő gesztusa semmiképp nem vitatható el tőle: elég csak hatalmas apparátusára, méltóságteljes öttételes szerkezetére vagy roppant virtuóz zeneszerzés-technikai megoldásaira gondolnunk. Az a grandiózus tónus ugyanakkor, amely az 1. szimfóniát sokszor uralja, alapvetően nem jellemző a szerzőre (viszont érdekes módon az évtizedekkel később, már a második világháború idején keletkezett 2. szimfóniában is megjelenik). A mindig választékos, elbűvölően érzékeny és egyénien eklektikus−romantikus Dohnányi-stílus tipikus jegyeit azonban így is felfedezheti a figyelmes hallgató: például a nyitótétel atomszférateremtő indulásában, a mélyről jövő, mégis visszafogott életörömöt sugárzó második téma hangulatában és modulációiban vagy néhány sejtelmes fúvós-állásban. A fúvósokat általában is sok játszanivalóval látta el a szerző: emlékezetesen finom szólót kapott például az angolkürt a meglepően sokféle karaktert felvonultató II., lassú tétel elején. Hasonlóan összetett a III. tételként megszólaló Scherzo és az V. tétel is. Előbbi minimális alapanyagból építkező, metrikai játékokkal és némi iróniával fűszerezett tablót épít; utóbbi pedig különösen komplex darab várakozással teli bevezetéssel, lassan kibontott „téma és variációk”-szakasszal, s végül tekintélyes zárófúgával. E két nagyszabású tétel közt háborítatlan szigetként áll egy röpke Intermezzo (IV. tétel), melynek beiktatása még feszesebbé teszi a nagy ambícióval komponált ciklust.