A mű keletkezéstörténete tucatnyi esztendőt fog át (1869–1880), három különböző verziót eredményezve. Közülük a legkorábbi még nyitánynak készült William Shakespeare tragédiájához, majd már az első átdolgozás túlnőtt a nyitány szokványos műfaji keretein, így kapta végül nyitányfantázia megjelölést. A kísérletező hajlamú orosz komponistát mindenekelőtt a felfokozott érzelmek ábrázolásának lehetősége inspirálta, a fiatalok tiltott szerelmét állítva poézisének középpontjába. A lassú bevezetést követő, kirobbanó főtéma még az ellenséges indulatok, a könyörtelen harc zenei foglalata, majd két összetartozó dallam alkotja a darab lírai magvát – utóbbiakat akár a szerelmespár kettős portréjának is tekinthetjük. Az első egy széles ívű, érzelmileg túltelített, végletesen kitárulkozó gondolat; párjaképpen egy oldottabb hangú, ringatózó melódia követi, mintegy a létnek értelmet adó „boldog szigetként” a végzet tengerében. Mindemellett a szerkezet alapvetően hagyományos, így a klasszikus eredetű szonátaforma körvonalai a mű roppant érzelmi viharai közepette is könnyen felismerhetők maradnak. A bevezetés kezdőhangneme fisz-moll, a gyors részé h-moll, a földi dimenziókon kifejezőerejével túlemelkedő befejezésé H-dúr (a h tonalitás a későbbi VI. szimfóniát is eszünkbe juttathatja). E közkedvelt szimfonikus remekmű – áradó lírájával, örvénylő mélységeivel, sötéten izzó drámájával, majd „földöntúli” befejezésével – a vágy költeménye és apoteózisa.

I. Andantino – Andante assai

II. Scherzo. Vivacissimo

III. Moderato

A D-dúr hegedűverseny háromtételes felépítése követi a klasszikus–romantikus versenyművek szerkezeti elvét, ám a megszokott gyors–lassú–gyors elrendezés helyett Prokofjevnél két aránylag lassú tétel fog közre egy gyorsat: a nyitó Andantino álomszerű légkörét megtöri a gunyoros Scherzo – melynek groteszk hangvétele Prokofjev egész életművét végigkíséri –, hogy aztán a Moderato zárótétel megrázóan expresszív dallamosságával és varázslatos hangszerelésével visszahozza a kezdőtétel nyugalmát. A hegedűverseny Brahmsot idéző nyitótémája, mely a zárótétel végén visszatér, már 1915-ben felmerült Prokofjevben, de a Dosztojevszkij Játékosából írt opera munkája lefoglalta, és a hegedűversenyhez végül csak 1917-ben tudott hozzákezdeni.

A mű bemutatóját eredetileg 1917 novemberére tűzték ki Péterváron, a történelem azonban közbeszólt, s a forradalom hatására távozó Prokofjev magával vitte a kéziratot külföldre. Végül 1923-ban Párizsban került sor a premierre, ám a mű megbukott. Az európai avantgárd legfrissebb hajtásait csócsáló közönség nem tudott mit kezdeni egy ennyire világosan áttekinthető művel. Azoknak is csalódniuk kellett, akik a virtuóz hegedülésben keresték a hőn óhajtott modernség hiányának pótlékát. 1924-ben Szigeti József fedezte fel a művet, és számos alkalommal adta elő a következő néhány évben, amivel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Prokofjev I. hegedűversenye elfoglalja méltó helyét a zenetörténeti kánonban.

A Petruska balett négy képből áll. Az első: vásári forgatag. A sokféle portékát versengve kínáló árusok, muzsikusok közt feltűnik egy varázslóféle, aki fuvolázva bódéjához csalogatja a nézőket. Marionett-előadást kínál, három szereplővel. Az egyik a balerina, a másik Petruska és a harmadik a csempeszájú, gonosz arcú mór. A bábok táncolni kezdenek (ez a híres Orosz tánc), majd általános meglepetésre lelépnek a színpadról. A második jelenetben a bánkódó Petruskát látjuk. Szerelmes a balerinába, de nem tudja meghódítani. Annál sikeresebb a mór. A következő jelenetben a balerina a mórral lejti táncát, amíg a féltékeny Petruska be nem tör a szobába. Ám kettejük közül sajnos a mór az erősebb. A zárókép azonos az elsővel. Ismét a vásáron vagyunk. Az ünnepi hangulatot váratlanul a bábuk törik meg. A mór üldözi Petruskát, utoléri, leszúrja. Általános a megdöbbenés. A varázsló azonban előlép. Nem történt gyilkosság, hisz nem hús-vér ember ez, csak szalmabáb, mutatja. Lassan maga után húzza a Petruska-bábut bódéja felé. Ám ekkor váratlan dolog történik. Petruska szelleme jelenik meg a bódé tetején, és kigúnyolja a varázslót.

Ennyi a történet. Stravinsky, aki sokféle kisvárosi vásár élményét őrizte gyermekkorából, pompás, színes vásárzenét teremtett. Ehhez több népdalt is felhasznált. Paraszti dallam mellett feltűnik jellegzetes városi nóta is (a magyar nóta orosz párja).

A párizsi hallgatóság tombolt az 1911-es bemutatón. A Petruska még a Tűzmadár sikerét is felülmúlta.