A. Mozart 1772 és 1780 között tizenhét rövid, egytételes darabot komponált a salzburgi dóm számára, melyeket a misék keretében adtak elő. Ezek a ma „templomi szonáták”-ként ismert, a szerző által egyszerűen csak „szonátá”-nak nevezett művek valószínűleg a Szentlecke (Pál apostol valamelyik levelének részlete) és az Evangélium között hangzottak el (a zeneszerző egyik levelében „Sonate all’epistola”-ként említi őket). Szűkre szabott terjedelmüket a liturgikus funkció határozta meg: a salzburgi dómban a kórus illetve hangszerek közreműködésével megszólaltatott misetételek össz-játékideje nem lehetett több háromnegyed óránál. A darabok mindegyike szonáta-formában íródott, s előadó-apparátusuk is hasonló: az osztrák-délnémet egyházzenei gyakorlatban szokásos, a brácsát nélkülöző vonóskar és orgona, 1776-tól kezdve néhány szonátában fúvósokkal kiegészítve. Az orgona a művek mintegy felében több-kevesebb szólószerepet kap.

Az 1776-os, ¾-es K 244-es F-dúr szonátában csak időnként és rövid időre, mintegy meglepetésszerűen lép előtérbe az orgona, a K 274-es G-dúrban (1777) pedig kizárólag kísérő (continuo) szerepet játszik.  Az 1780-ban keletkezett K 336-os számú C-dúr darab az utolsó a templomi szonáták sorában. Fúvósok nem szerepelnek benne, viszont az orgona mindvégig az előtérben áll: mintha csak egy versenymű-nyitótételt hallanánk, a végén a szokásos kadenciával. A K. 329-es C-dúr szonáta 1779-ben íródott, akkor, amikor Mozart párizsi utazása után visszatért Salzburgba, és újra felvette a szolgálatot a hercegérseknél, ezúttal nem koncertmesterként, hanem udvari és dómorgonistaként. A nagy zenekart foglalkoztató, pompás darabban a vonósok mellett két oboa, két kürt, két trombita és üstdobok is megszólalnak, s az orgona mellett a két oboa játszik szólót.

Ottorino Respighit legismertebb művei – a Róma-ciklus vagy a Trittico Botticelliano – okán leginkább impresszionista zeneszerzőnek tartják. A zenei hangfestés mellett ugyanakkor élénken érdeklődött a régi korok zenéje iránt is. E két irányzat egyesül az 1925–1926-ban komponált Templomablakok (Vetrate di chiesa) című zenekari művében. A szűk félórás ciklus alcíme szerint „négy szimfonikus impresszió”, ugyanakkor a régi egyházzene megidézése érdekében a zeneszerző modális dallamokat is feldolgozott benne.

A tételek négy régi ólomüveg templomablakot, illetve az ezeken látható bibliai, illetve a katolikus keresztény hagyományhoz kötődő történeteket jelenítenek meg. A tételekhez a zeneszerző saját kommentárokat is írt, s ezek segítségével szinte magunk előtt láthatjuk a színes templomablakokat:

1. La fuga in Egitto (Menekülés Egyiptomba). Kis karaván haladt a sivatagon keresztül a csillagos éjszakában, a világ legnagyobb kincsét hordozva.
2. San Michele Arcangelo (Szent Mihály arkangyal). És nagy csata támadt az égben; Mihály és az ő angyalai küzdöttek a sárkánnyal és angyalaival. De az utóbbiak alulmaradtak, és nincs számukra hely a Mennyben.
3. Il Mattutino di Santa Chiara (Szent Klára matutinuma). De Jézus Krisztus, az ő vőlegénye, aki nem akarta egyedül hagyni őt szomorúságában, angyalaival csodálatosan Szent Ferenc templomába vitette, hogy részt vehessen a matutinumon.
4. S. Gregorio Magno (Nagy Szent Gergely). Íme a pápa! Áldd az Urat! Énekelj az Istennek! Alleluja!

Különösképpen azonban mégsem egy konkrét látványélmény, de még csak nem is maguk a témák inspirálták a ciklus zenéjét. Respighi a négy tételt eredetileg szóló zongorára, gregorián témák alapján írott prelűdöknek szánta, s a zongoradarabok csak a meghangszerelésük után nyerték el végleges címüket. Az első tétel egy szemlélődő, melankolikus hangulatú variációsorozat egy egyszerű téma felett. A második tételben Respighi drámai erővel jeleníti meg az egekben zajló csatát. A harmadik tétel ismét kontemplatív, a ferences rend Assisi Szent Klára által alapított női ága előtti tiszteletadás. Azt a csodát önti zenébe, amely szerint Klárát, amikor súlyos betegsége miatt nem tudott felkelni, angyalok vitték el az éjszakai zsolozsmára. A negyedik tétel csendesen kezdődik, s – a Róma fenyői ciklus zárótételéhez, a Via Appia fenyőihez hasonlóan – nagy fokozás végén, hatalmas Allelujában teljesedik ki. Szent Gergely pápa, illetve a róla elnevezett gregorián zene előtt hajt fejet: Gergely gyűjtette ugyanis össze az addig szájhagyomány útján terjedő egyszólamú latin egyházi énekeket, és építette be azokat a misék rendjébe.

A szimfónia a zenei forma, mely a 18. század végétől egy évszázadon keresztül a zeneszerzői tudás legfőbb próbakövének számított, a 20. században viszont háttérbe szorult. Része volt ebben a későromantikus szerzők szimfóniáinak, melyek terjedelmességükkel lejáratták a műfajt a romantika-ellenes fiatalabb nemzedék előtt. Shoenberg és Bartók egyáltalán nem írtak szimfóniát, Stravinsky is csak rendhagyót. Annál meglepőbb, hogy a romantikával annyira szembenálló francia Hatok csoportjából került ki a 20. század egyik nagy szimfonikus szerzője: Arthur Honegger (1892-1955).  Első szimfóniáját későn, húszévi zeneszerzői tapasztalattal maga mögött komponálta, s ezt még további négy követte. Leggyakrabban talán a 3. Hangzik el hangversenyeken, hiszen világos felépítése nem okoz nehézséget a hallgatónak. Ez is megrendelésre készült: a zürichi Pro Helvetia alapítvány kérte fel a szerzőt, s ezért a bemutatóra is itt került sor 1946-ban.

Bár a mű a háború után keletkezett, magán viseli a háború megpróbáltatásainak élményét. Rendelkezésünkre áll a szerző saját vallomása szimfóniájáról: “A modern ember ellenszegülését akartam ebben a munkában jelképezni a barbárság, butaság, szenvedés, gépiesség, bürokrácia áradata ellen, ami néhány éve ostromol bennünket. Zenei nyelven jelenítettem meg azt a harcot, amely súlyos, vak erőknek való meghódolás és a boldogság, a békeszeretet ösztöne, az isteni menedék érzése között zajlik a szívekben. Szimfóniám dráma, amely, ha úgy tetszik, három valóságos vagy jelképes személy: a boldogtalanság, a boldogság és az ember között játszódik¼”

Honegger művének alcíme is van: “Liturgikus szimfónia”. A szerző ugyanis a tételek fölé a katolikus liturgia egy-egy latin nyelvű mondatát írta. “Dies irrae” (“A harag napja”) az első tétel mottója. A másodiké a 130. Zsoltár kezdősora: “De profundis clamavi” (“A mélységből kiáltok”). A zárótétel fölött pedig a mise könyörgése áll: “Dona nobis pacen” (“Adj nekünk békét”). A szimfónia ennek ellenére, hogy valóban egy liturgikus-vallásos kompozícióról van szó, az idézetek csupán mottóként szolgálnak.

Ismét idézzük a szerzőt: “A Dies irrae-ben az isteni haraggal szembekerülő emberi rémületet akartam festeni, örök brutális érzéseket, a végzet játékának dobott, üldözött kis népeket, amint hiába próbálják meg elkerülni sorsuk kegyetlen csapdáit¼De profundis¼Az istentől elhagyott ember fájdalmas elmélkedése – tulajdonképpen már imádság¼ Bezárult az és –de: Hatalmas a reménység, erősebb mindennél¼

Dona nobis Pacem¼ Nincs ostobább dolog a civilizációban elszabadult barbárságnál. Ezt akartam a 3. tétel elején kifejezni: kollektív butaság áradatát. Nyomasztó indulónak képzeltem, szándékosan formáltam eleve hülyének a basszusklarinéton megszólaló dallamot¼ Folytatódik a hülye felvonulás, a gépiesített ludak hosszú csapata kacsázik ritmikusan¼ Ekkor a lázadás érzése tör fel az áldozatok soraiban. Szervezetté válik és nő a felkelés. Hirtelen hatalmas kiáltás szakad fel háromszor is az elnyomott keblekből: Dona nobis pacem!”