W.A.Mozart az 1780-as évek közepén ismerte meg J.S.Bach kompozíciós stílusát.Több fúgát komponált ebben az időben,t.k. a Jupiter-szimfónia zárótételét. 1788-ban jegyezte be műveinek jegyzékébe: „Egy rövid Adagio vonósokra, bevezetésül egy fúgához, amelyet már régen (1782-ben) írtam két zongorára.”Ez a „kis” Adagio nagyonis jelentős alkotás. Pontozott ritmusai a barokk szvitek lassú bevezetéseire emlékeztetnek,a tételt szinte szétfeszíti az energia és a drámaiság.Az utána következő fúga különleges a kromatika erőteljes alkalmazása révén,az egész tétel egyetlen megállíthatatlan folyamatban száguld előre a pompásan előkészített, nagyon hatásos befejezés felé.

I. Adagio – Allegro II. Andante con moto III. Menuetto – Allegretto IV. Finale – Allegro

Az Esz-dúr szimfónia még a mozarti mértékkel mérve is kimagasló csúcsként számontartott g-moll (K. 550), illetve C-dúr (K. 551) „Jupiter” szimfóniákkal egy időben, 1788 nyarán keletkezett. Tehát túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Mozart legnagyobb szimfóniái közül való, de az említett másik két szimfónia az utókor kiszámíthatatlan szeszélye folytán népszerűbbé, ismertebbé vált. E művek keletkezésének indítékáról keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy Mozart sohasem az íróasztalfióknak komponált. Fennmaradt egy levél, amely Mozart jó szándékú és bőkezű szabadkőműves páholytársának, Puchbergnek szól, akitől a zeneszerző már akkoriban is egyre nyomasztóbb anyagi gondjai enyhítését remélte. „Annak, aki kölcsönöz nekem, úgy hiszem, elég bizonyíték jellemem és fizetésem” – írja ebben a levélben Mozart, de azért a biztonság kedvéért hozzáteszi, „tíz napja, mióta itt laktam, többet dolgoztam, mint a másik lakásban két hónap alatt”. Az egyre halmozódó kölcsönök visszafizetésének zálogaként itt említi a készülő Esz-dúr szimfóniát is.
A mű derűs, sőt életörömöt sugárzó hangulatára nem voltak hatással a komponálás idején már egyre súlyosbodó személyes gondok. (Ha ilyesmit egyáltalán kimutathatunk a művekben, akkor inkább a közeli g-moll szimfóniára kell gondolnunk.)
A valóban drámai lassú bevezetéssel induló első tétel hamar lendületre kapó, 3/4-es lüktetésű főtémája főúri táncra, talán éppen egy menüettre emlékeztet, de egészen stilizált tánc ez, és olyan hatást kelt, mintha távoli helyről, fátyol mögül figyelnénk a sokadalmat. Megfér ezzel, hogy a hangszerek dallamai szinte énekszerűek, és az egész tételt egységbe fogják a skálaszerű témák gyakori megjelenései.
A lassú tétel pontozott ritmusai egyes elemzőket „humanista himnuszra” emlékeztetnek, amelyek nem kizárhatóan szabadkőműves kötődésű gondolatokra utalnak. A szokásos oboák helyett ebben a művében klarinétokat ír elő Mozart, s e hangszer használata szinte jelzésszerű szabadkőműves zenéiben. Nem idegen tőle az ünnepélyes indulójelleg, amely majd Schubert nagy C-dúr szimfóniájában talál visszhangra. A tétel középrészének szenvedélyessége azért mégis sejteni enged valamit Mozart akkori lelkiállapotából.
A harmadik tétel sokkal kevésbé elvont, átszellemített, inkább a földközeli táncmuzsika atmoszféráját idézi fel. A zárótétel egyetlen témát dolgoz ki sokféle formában, vérbő életerővel, vidámsággal, humorral.

A klasszikus zene világában sok nagy remekműhöz tapadt az idők során egy-egy olyan történet, amely hozzájárult a mű népszerűvé válásához. Néha ezeknek köszönhető a művek „mellékneve” is. Legnagyobb részükről kiderült, hogy a legendák világába tartoznak. Ám a legvalószínűtlenebbek egyike, Mozart Requiemének históriája igaznak bizonyult.
Az élete utolsó évében járó Mozart éppen A varázsfuvolán dolgozott, amikor titokzatos, magát megnevezni nem akaró idegen jelent meg nála, hogy tőle gyászmisét rendeljen. A fekete ruhás idegen több ízben is sürgette Mozartot. A zeneszerző ekkor már súlyos beteg volt, és így hihető az a szájhagyományban fennmaradt kijelentése, hogy úgy érezte, saját gyászmiséjét írja. A halálos betegség meg is akadályozta Mozartot abban, hogy a Requiemet befejezze. Állítólag még utolsó napjaiban is a mű dallamait dúdolta.
Mozart halála után legkedvesebb tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be a töredéket. A zenetudomány ma is vitázik afelett, álltak-e Süssmayr rendelkezésére vázlatok, vagy saját ihletéből írta meg a hiányzó Sanctust, Benedictust és az Agnus Dei első szakaszát. Mindenesetre alkalmazkodott Mozart stílusához, és ezzel egyrészt gyönyörű példáját adta tanítványi alázatának, másrészt bizonyította, hogy szerencsés pillanatokban a középszerű, nem kimagasló tehetségű tanítvány is felnőhet mesteréhez. A titokzatos megrendelőről pedig kiderült, hogy egy mindig más tollával ékeskedő, magát zeneszerzőnek kiadó arisztokrata, Walsegg gróf volt. Az első előadás valószínűleg Walsegg kastélyának kápolnájában, feleségének requiemjén zajlott le, a gróf szerzőségével. Mozart özvegye, Constanze azonban rövidesen nyilvánosságra hozta a művet férje alkotásaként, s ő gondoskodott a Requiem első nyomtatott kiadásáról is.
Süssmayr kiegészítő munkáját egyébként egy másik kísérlet előzte meg. Mozart özvegye először Joseph Eybler karmestert kérte fel a munkára, ő azonban nem tudott megküzdeni a feladattal. A Mozart-kutatás jelenlegi állása szerint a mesternek lényegesen nagyobb rész tulajdonítható a feltételezettnél. Mozart kézírásában maradt fenn a teljes Requiem és Kyrie, a Dies irae nagy része, a Tuba mirum, a Rex tremendae, a Recordare, a Confutatis, a Domine Jesu és a Hostias tételek alapanyaga, valamint a Lacrymosa első nyolc üteme. Ezek szerint Süssmayr csak a Benedictus középrészét és a Hosannát, esetleg az Agnus Dei első részét komponálta.
Mozart egész életműve az összegzés, a szintézis jegyében áll, műveiben, stílusában kora német, olasz és francia zenéjének jellegzetességei egyesülnek. Élete utolsó szakaszában írt művei ehhez a „térbeli” szintézishez hozzáadják az „időbelit”. Utolsó alkotói korszakának zenekari és kamaraművei, A varázsfuvola, és mindenekelőtt a Requiem a barokk önálló szólamokból összefűzött, ellenpontos szerkesztésmódját egyesítik – méghozzá csodálatos összhangban – a dallamosságra és a témák ellentétességére építő klasszikus stílussal.
A Requiem azonban másfajta ellentételezésre is módot adott. Mozart vérbeli drámai zeneszerző volt, aki tisztán hangszeres műveiben is, mondhatni, színpadszerűen gondolkodott. Érett egyházi zenéjében is többnyire színpad nélküli drámaként fogta fel a latin szöveget, és – bár mindenkor szigorúan tartotta magát a liturgikus kötöttségekhez és törvényekhez – sokkal inkább zenedrámát komponált, semmint templomi muzsikát.
A tételek egymásutánjában váltakozik az izzó dráma az áhítattal, az utolsó ítélet borzalmainak zenei ábrázolása a túlvilági boldogság festésével, másrészt – mint a Confutatisban – Mozart magán a tételen belül is szembeállítja a tartalmi szférákat, illetve azok zenei kifejezését. Ezekből az ellentétes, egymást kiegészítő részletekből és összetevőkből alakul ki a legmagasabb fokú szintézisben a remekmű. És ezért szól a legnagyobb kérdésre, az élet és halál kérdésére feleletet adó Mozart-Requiem első elhangzása óta minden kor emberéhez, ezért tartozik a halhatatlan alkotások közé.