1848-49-ről nekünk forradalom jut eszünkbe, szabadságharc és bukás. Robert Schumann valaha lelkesedett az új eszmékért, ebben az időben azonban a tűz már lelohadt. Látomások gyötörték, s egy kortársi beszámoló szerint ilyen hallucinációk törtek rá akkor is, amikor Byron Manfrédjához komponált színpadi kísérőzenét (1848). Ebből manapság általában a nyitányt halljuk. A következő esztendőben Schumannt végképp elkeserítették az események. Nem értette, Drezdában miért éppen egy zenész vezeti a nagy politikai felfordulást. Richard Wagnernek hívták ezt a nyughatatlan muzsikust, akinek aztán menekülnie kellett német földről. Schumann a komponálásba menekült a kényelmetlen valóság elől: számos darabot írt, egyebek mellett egy versenyművet négy kürtre és zenekarra. A német erdő, a vadászat zenéjét. Furcsa véletlen, hogy ugyanebben az évben hangozhatott el a nyilvánosság előtt első ízben egy fiatalon elhunyt mester még tizenéves korban írt c-moll szimfóniája. Mint Schubert oly sok alkotása, ez is elfeledve lappangott keletkezése után több mint három évtizedig. Tragikus – mondanánk, de ezt a jelzőt megelőlegezte a szerző, aki maga nevezte így művét. Kevésbé tragikus a hangverseny nyitószámaként elhangzó f-moll fantázia sorsa. Schubertnek ezt a művét mindig is szerették a zongoristák. Dohnányi például annyira, hogy zenekarra hangszerelte.

A Filharmónia Magyarország szervezésében

Részletek: https://filharmonia.hu/program/nemzeti-filharmonikus-zenekar-31/