A bolygó hollandi komponálását Richard Wagner 1851 őszén fejezte be. Az opera nyitányában, amely utoljára készült el, megjelennek a mű legfontosabb témái, mintegy a keresztmetszetét adva a történetnek. Rögtön a kezdetén felhangzik a kürtökön a Hollandi jellegzetes fanfármotívuma, s aztán elementáris erővel tör ki a vihar. A háborgó tenger félelmetes zenéjével szemben a nagy kontrasztot a női főszereplőhöz, Sentához kötődő, angolkürtön megszólaló „megváltás”-téma hozza. A darabnak a hétköznapi élet szintjén zajló rétegét jeleníti meg a sikeres partot érést ünneplő tengerészkórus zenéje. Wagner a bemutató után a művet (mindenekelőtt a hangszerelést) többször is revideálta; utoljára, 1860-ban épp a nyitány befejezését változtatta meg: az opera utolsó tíz ütemét illesztette a végére, s így az utolsó szót immár a Hollandiért az életét feláldozó Senta hárfakíséretes „megváltás”-témája mondja ki.

Edvard Hagerup Grieg, a skandináv nemzeti romantika legismertebb zeneszerzője mindössze huszonöt éves korában, 1868-ban komponálta zongoraversenyét, a romantikus versenymű-irodalom egyik legnépszerűbb darabját. A versenyművet gyakran állítják párba Robert Schumann szintén háromtételes és a-moll hangnemű zongoraversenyével. Grieg ráadásul ismerte is Schumann művét, hiszen Clara Schumann előadásában hallotta azt diákéveiben. Schumann zenéje mellett a norvég népzene is inspirálta Grieget a versenymű komponálása folyamán, norvég néptánc- és népi hangszerimitációkat is felfedezhetünk a darabban.

Grieg 1870-ben ismerkedett meg Liszt Ferenccel, s második találkozásuk alkalmával megmutatta neki zongoraversenye kéziratát. Liszt első látásra lejátszotta a művet, és még néhány hangszerelési javaslatot is adott a fiatal norvég zeneszerzőnek. A zongoraverseny már ekkor nagy hatást tett a jelenlévőkre, még akkor is, ha Grieg szerint Liszt túl gyorsan játszotta az első tételt.

„Beethoven tizedikje” – hamar ráragadt Brahms c-moll szimfóniájára ez az epitheton ornans. Már a nagy tekintélyű karmester és zongoraművész, Hans von Bülow is így emlegette a darabot. Jó okkal. A 19. század derekán, második felében sokan érezték úgy, hogy Beethoven halála után a zenekari szimfónia műfajában nem sok érdemleges történt. Schubert szimfóniái lényegében a Beethoven-művek mellett (s nem után) keletkeztek, a jelesebb szerzők közül legfeljebb Schumann vagy Mendelssohn alkotásai számíthattak kivételnek (bár Schumann négy szimfóniája a 19. században nem volt különösebben népszerű). Berlioz, Liszt pedig más irányba haladt, a programzene megteremtése felé – amelyet egyesek az „igazi”, szavak magyarázatára nem szoruló muzsika elárulásának tartottak. Most, 1876-ban végre megszületett a mű, amely méltóképp folytatja Beethoven örökségét – lelkesedhettek a programzenét elvből ellenző kritikusok. Az utolsó tételben ráadásul egy szárnyalóan szép melódia Beethoven Kilencedikjére emlékeztethette a bemutató hallgatóságát. Brahms ugyan énekes szólistákat, kórust nem alkalmaz, a fináléban azonban ugyanúgy hosszan készít elő egy himnikus dallamot, mint Beethoven az Örömódát.

Az előző tételekben a Beethoven művészetével való rokonság ugyancsak kétségtelen, bár talán kevésbé nyilvánvaló. A lassú Andante sostenuto szelídebb, csendesebb, mint Beethoven lassú zenéi, a harmadik, az Allegretto grazioso pedig a régi szerenádok világát idézi fel a megszépítő messzeségből, a Beethovenre cseppet sem jellemző nosztalgiával. Mindezek a tételek néhány hónap alatt, az ihlet lázában keletkeztek, röviddel a premier előtt. Az első tétel viszont elképesztően hosszú munka során nyerte el végleges alakját. Már az ötvenes években felvázolt hozzá ötleteket a komponista. 1862-ben végig is írt egy verziót, eljátszotta Schumann özvegyének, aki lelkesedett a darabért. Utóbb azonban ezt a verziót is alaposan átalakította. A meghökkentően hatásos, hatalmas energiával, fortissimo kezdődő, dobütésekkel kísért bevezető például csak a hetvenes évek közepén került a szonátaszerkezetű tétel élére.