„Galántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét. Híres volt akkor a galántai banda, Mihók prímás alatt. De még híresebb lehetett száz évvel azelőtt. 1800 táján Bécsben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek címe így jelöli meg forrását: „von verschidenen (sic!) Zigeunern aus Galantha”. (…) Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai hagyományt.” – írja a szerző Galántai táncok című darabja elé.
Kodály Zoltán (1882-1967) 1933-ban, a Budapesti Filharmóniai Társaság megalakulásának 80. évfordulójára komponálta máig egyik legnépszerűbb szimfonikus művét. A bemutatóra ugyanebben az évben került sor.

A tétovázó bevezetésben a cselló, majd a kürt hozza a jellegzetes, lassú verbunkos motívumot. A dallamtöredékek között a többi muzsikus mintha keresgélné, merre is fejlessze tovább ezt a zenei anyagot. Az elsőhegedűk melódiája után a klarinét mutatja meg az utat: rögtönzésszerű kadenciája a darab főtémájába, a szerzői utasítás szerint „méltóságteljesen lépkedő” verbunkosba torkollik. Az ismétlésnél szenvedélyesebbé váló dallam megszólaltatásában már a teljes zenekar részt vesz.

Az első közjátékban ugrótáncot idéző, pizzicatóval kísért, csipkelődő fafúvós-, és komoly, sodró erejű vonósállások váltják egymást. Szellemes szerzői megoldás az ismétlésnél a fafúvósok dallamát kopulázni; a fuvola és a pikoló kvintpárhuzamban halad. Az ismét megjelenő rondótéma szenvedélyességét az üstdobtremolók és a dallamsorvégi crescendók fokozzák.

Az oboaszólóval kezdődő szakasz dudatáncot imitál. Kontrasztanyaga fényes és áttetsző a triangulum csengő-bongó hangja, a pikoló magas fricskái, a vonósok üveghangjai miatt. Aztán a vonóskar kiemelkedésével mintha a dudaszólóra kontrázna rá a népi zenekar. A visszatérő andante maestoso témát pár ütem után elsöpri az egyre sodróbb és extatikusabb harmadik közjáték. A vonósok indítják, majd fokozatosan minden hangszercsoport bekapcsolódik a hajszolt táncba.

„Kicsit ázottan” – lehetne az alcíme a harmadik, negyedik kürt indította résznek. A klarinétszóló akár egy részeg ember dudorászását is evokálhatja, amint derűsen, de már szinte eszméletlenül próbál hazatámolyogni.

A mulatság azonban nélküle is folytatódik. Egyre sodróbb lendülete csak egyetlenegyszer torpan meg, épp a tetőpontján. A fortissimo a-moll terület után egy pianissimo gisz-moll akkord: hátborzongató pillanat. A méltóságteljes, keserédes főtéma végigvonul a fuvolán és az oboán, majd visszaérkezik oda, ahonnan elindult, a sírva vigadó klarinéthoz. A darab végére a téma közjátékszerű megjelenése előttről ismerős, szédítően örvénylő tánc tesz pontot – azaz felkiáltójelet.

Élete utolsó hónapjaiban, 1945 nyarán, kora őszén alkotta Bartók 3. zongoraversenyét. Feleségének, Pásztory Dittának szánta; részben ez is magyarázza, hogy annyira elüt a kompozíció karaktere az előző zongoraversenytől. A szonátaszerkezetű első tétel a vonósok „erdőzsongásával” kezdődik. A zongora ehhez verbunkos ízű melódiát társít.

A lassú tétel felirata egyedülálló Bartók életművében: Adagio religioso. A „vallásos” adagio Beethoven híres vonósnégyes-tételére emlékeztet anélkül, hogy azt hangról hangra idézné: az op. 132-es a-moll kvartett lassújára, amelynek Beethoven a „felgyógyult beteg hálaéneke lyd hangnemben” címet adta. A zenekar imitációs bevezetője után a zongora korálszerű, egyszerű harmóniákkal kísért melódiát játszik, majd újra váltakozva imitáció és korálsor következik, ahogy Beethovennél. Nem alaptalan ebben személyes vallomást látnunk: 1945 nyarán, Saranac Lake üdülőhelyen Bartók átmenetileg valóban úgy érezhette, gyógyul, végre jobbra fordul minden. A tétel középrésze ugyancsak a saranaci nyaralás emlékét őrzi: itt jegyzett fel ugyanis Bartók madárénekeket. Közülük többet hangról hangra felhasznált a kompozícióban.

A zárótétel 3/8-os rondó, amelybe még egy fúga is belefér. Bartók a tisztázatot már nem tudta végigírni: tizenhét ütem a partitúrából üresen maradt. Serly Tibor végezte el az utolsó retust. Közel fél évvel a zeneszerző halála után, 1946. február 8-án, Sándor György szólójával hangzott el először a mű, s óriási sikert aratott.

I. Adagio – Allegro non troppo
II. Allegro con grazia
III. Allegro molto vivace
IV. Finale. Adagio lamentoso – Andante

A VI. szimfónia Csajkovszkij (1840-1893) utolsó kompozíciói közé tartozik, bemutatója 1893. október 28-án volt. A mű ekkor, Szentpéterváron nem okozott különösebben nagy feltűnést, mérsékelt sikert aratott. Ám néhány nappal később, november 6-án, Csajkovszkij halála napján az emberek arról kezdtek már suttogni, hogy a szimfóniában a szerző saját halálát írta meg, s emiatt nem beszélt sohasem a mű programjáról. November 14-én Csajkovszkij emléke előtt tisztelgő koncertet rendeztek, a A Hegedűverseny, az Anyegin részletei és a Rómeó és Júlia mellett a VI. szimfónia hangzott el. A koncert után írta Rimszkij-Korszakov: A közönség most elragadtatással hallgatta a szimfóniát, melynek hírneve ettől kezdve egyre nőtt, és fokozatosan bejárta egész Európát. (…) A hallgatóság lelkesedését és rokonszenvét most feltételezhetően a szerző váratlan halála váltotta ki, ami különféle szóbeszédekre adott alkalmat, sőt olyan véleményre is, hogy Csajkovszkij előre megérezte tragikus halálát. Az ilyen történetekért az emberek valósággal bolondulnak. A közönségre az hatott, hogy a szimfónia komor hangulatú utolsó tételét kapcsolatba lehet hozni ilyen előérzetekkel. A nagyszerű kompozíció hamarosan híres, sőt divatos lett.”

Csajkovszkij már a munka kezdeti időszakában (február) tudta, hogy művét programzeneként fogják majd értelmezni. Ha létezik a program akkor az biztosan „teljesen szubjektív. Utazásaim közben, mialatt gondolatban komponáltam, nemegyszer keservesen sírva fakadtam. Hazatérve, amilyen gyorsan csak tudtam, nekiláttam a vázlat elkészítésének, ami könnyen ment, négy nap alatt végeztem az első tétellel. A többi is tisztán kirajzolódott a fejemben. A harmadik tétel fele is készen van már. Ennek a szimfóniának formája sok újat nyújt, többek között a Finálé nem hangos Allegro, hanem ellenkezőleg, terjedelmes Adagio lesz. El sem képzeled, mennyire örülök, hogy tudok még dolgozni.” A komponálás nagyobbik részével a nyár végére készült el, „jól haladok, elégedett vagyok a tartalmával, a hangszerelésével már nem egészen. Nem lesz számomra meglepő, ha a szimfóniát lebecsmérlik vagy rosszul fogadják. Nem ez lesz az első ilyen tapasztalatom. De határozottan állítom, ez eddigi műveim közül a legjobb. Úgy szeretem, mint még soha egyiket sem.”