2011. október 15., 20:00

Opera de Dijon, Dijon (Franciaország)

Brahms: I. magyar tánc
Brahms: III. magyar tánc
Brahms: X. magyar tánc
Bartók: Magyar képek
Bartók: Táncszvit
Liszt-Kocsis: II. elfelejtett keringő
Liszt-Kocsis: III. elfelejtett keringő
Bartók: Erdélyi táncok
Bartók: Román népi táncok
Kodály: Galántai táncok

Vezényel: Kocsis Zoltán

Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Táncszvit

I. Moderato II. Allegro molto III. Allegro vivace IV. Molto tranquillo V. Comodo VI. Finale - Allegro

A Táncszvit ünnepi koncertre készült: Buda, Pest és Óbuda egyesítésének félévszázados jubileuma alkalmából kérte fel a város vezetése (Kodály és Dohnányi mellett) Bartókot az új kompozíció megírására. Békülékeny gesztus volt ez akkoriban, hiszen az ún. Tanácsköztársaság zenei direktóriumában vállalt (meglehetősen formális) tagság miatt éppen e három mestert éveken át különféle támadások érték: Kodály ellen még fegyelmi is indult. 1923-ra megérett a helyzet a békülésre, s ezt nem csak a politikusok, a megbántott muzsikusok is így érezték. Kodály egyik legnagyobb remekében, a Psalmusban öntötte ki "keserű haragját". Kétségkívül ennek a műnek volt az 1923. november 19-i bemutatón a legnagyobb visszhangja. Dohnányi Ünnepi nyitányát inkább csak udvarias taps fogadta, Bartók Táncszvitjének fő mondanivalóját pedig, úgy tűnik, nemigen értette a publikum.
 Holott Bartók a maga módján nagyon is időszerű gondolatokat fogalmazott meg. A Táncszvit alapjában véve Trianonról szól, egy ideális, a régi bűnöket többé soha el nem követő, népeket egyesítő állam - nincs miért köntörfalaznunk: egy ideális Nagy-Magyarország - látomását jeleníti meg. Igaz, az eredeti koncepció az alkotómunka során módosult, s az is igaz, később egy román zenetudósnak írt levelében maga Bartók is leplezni igyekezett a műnek ezt az eszmei hátterét. Eredetileg a Duna menti népek népzenéjének jellegzetes motívumvilágát állította volna a táncsorozat egymás mellé, úgy, hogy köztük az összekötő elemet egy összetéveszthetetlenül magyaros melódia visszatérései alkotják. Utóbb azonban Bartók a szlovák epizódot nem tartotta elég érdekesnek - viszont komponált egy félrehallhatatlanul arabosat. Ezzel természetesen az eredeti elképzelést feladta, pontosabban szólva: általánosabbá tágította. Kelet-Közép-Európa jól körülhatárolható nemzetei helyett immár az egész emberiség sorsközösségéről szól a zene - de változatlanul a magyaros melódia visszatéréseivel. Mintha a háború után a legtöbbet vesztett, legjobban megcsonkított ország szellemi vezetése volna arra hivatott, hogy a tanulságokat levonva élére álljon minden olyan mozgalomnak, amely az emberek testvériségét hirdeti.
 Hat részből és fináléból áll a táncfüzér. Az első téma a legkisebb hangközből, a kisszekundból indul ki, majd a nagyobb lépés (nagyszekund), illetve kisterc következik. A hangközök fokozatos tágításának tendenciája később is megfigyelhető. A második rész karakterisztikus hangköze a kisterc, a következő kvarttal indul - és így tovább. A "fejlődés" persze nem mechanikus. A legszűkebb járású dallamok éppenséggel a negyedik (Bartók saját értelmezése szerint arabos) epizódban találhatók. Az ötödik epizód témája pedig - Bartók említett írásos ön-elemzése szerint - "annyira primitív, hogy nem lehet másról beszélni, mint primitív paraszti jellegről és le kell mondani a nemzetiség szerinti osztályozásról".

Erdélyi táncok

I. Dudások
II. Medvetánc
III. Finale

A kompozíció eredeti alakja, a zongorára komponált Szonatina 1915-ben keletkezett. A fából faragott királyfi komponálásának időszaka ez, de ekkoriban készült a II. vonósnégyes és egy sor népdalfeldolgozás: Román kolinda-dallamok zongorára, Román népi táncok, 15 magyar parasztdal, kórusok és dalok. A népzenekutató és zeneszerző ebben az időszakban különösen intenzíven foglalkozott erdélyi gyűjtéseinek feldolgozásával, a nagyszámú kompozíció arra utal, hogy érdeklődésének homlokterében a román anyag állt. A zenekari átiratot Bartók készítette 1931-ben, bemutatója 1932-ben volt, Massimo Freccia vezényletével.

A Szonatinában, a majdani Erdélyi táncokban Bartók öt eredeti dallamot dolgozott fel. Az első tételben két melódiát kapcsolt össze. Az elsőt 1913-ban jegyezte le, egy Hunyad megyei dudástól hallotta. A gyors körtánc-dallamot egy másik, 1910-ben gyűjtött (Bihar megye) dudadallam követi.
A második tétel dallamát egy nagy repertoárral rendelkező cigány hegedűs játszotta el Bartóknak egy máramarosi faluban, Váncsafalván. A hegedűstől nem kevesebb, mint 21 dallamot gyűjtött, és maga a terület is igen gazdag volt: Bartók 13 nap alatt 209 dallamot jegyzett le.

A Finale ismét két témát mutat be. Mindkettő román "táncnóta". Bartók 1944-ben így írta le a Szonatina dallamait: "Eredetileg román néptánc csokrot terveztem zongorára. Ebből válogattam ki három részt és neveztem el Szonatinának. Az első tétel, a Dudások... két tánc, melyet két dudás játszik. A második tétel dallamát, a medvetáncot egy paraszthegedűs játszotta nekem a G és D húron, a két mély húron, hogy jobban hasonlítson a medve hangjához. Általában a hegedűsök az E húrt használják. Az utolsó tétel szintén két népdaltémát tartalmaz, amelyeket paraszt hegedűsöktől hallottam."

Román népi táncok

I. Jocul cu bata
II. Brâul
III. Pe loc
IV. Buciumeana
V. Poarga româneasca
VI. Maruntelul

Az Erdélyi táncokkal egy időben, 1915-ben készült zongorára. A zenekari átirat 1917-ből való. Népszerű lett Székely Zoltán hegedű-zongora változata is.
Kroó György Bartók-kalauzában így jellemzi a táncokat: "A nyitótétel egy Bot-tánc. Ezt egy fiatal legény egyedül járja, nagyon cifrázza, befejezésként - mint Bartók megjegyzi - akkorát ugrik, hogy belerúg az alacsony mennyezetbe. Ezt a dallamot két cigány, egy valóságos banda játszotta előtte, az egyik az ismert városi hegedűn, a másik egy háromhúros hangszeren, amelynek alacsony lába lehetővé teszi a háromhangú akkordokkal való kíséretet.  A második darab körtánc, a nagyon elterjedt Brâul; 30 éves férfi furulyajátéka nyomán jegyezte le. A zenekari változatban klarinét játssza a dallamot, amelynek karakterét Bartók Graziosónak érzi. A harmadik táncot (az elképzelt lassú rész vagy tétel első szakaszát) valószínűleg ugyanattól a furulyástól tanulta Bartók; elnevezése, Topogó, a koreográfiára utal. Ketten táncolják, a legény saját csípőjére, a leány a férfi vállára helyezett kézzel, egyhelyben. A negyedik tánc bucsami eredetű. Bartók a 3/4-ben ringó, csodálatosan szép Andante témát egy cigány hegedűstől hallotta. A harmadik és negyedik melódiát, azaz a Lassú két táncdallamát egy keleties dallamfordulat külön is összekapcsolja. Az Allegro román polkával (Poarga româneasca), amely a páros és páratlan ütemek váltásával ritmikailag a sorozat legérdekesebb darabja, a Finale táncok sora kezdődik. Eredetileg falusi legény hegedűjén csendült fel Belényesen, ahol Busitia János, Bartók román barátainak legkiválóbbja, gyűjtéseinek legfőbb segítője élt, neki szól a Magyarországi román népi táncok ajánlása is. A ciklust két gyors tánc, az ún. Maruntelul zárja. A zongoraváltozatban csak az elsőnek adott nevet a zeneszerző ("Aprózó"), a zenekari formában ennek gyorsabb (Piů allegro) folytatását külön táncként tünteti fel (Allegro vivace). A Maruntelul olyan táncdallam, amelynek szövege is volt, és előadását énekelve, kiabálva, ütemesen kísérik a nézők is ún. táncszavakkal. A hegedűn, parasztlegénytől megismert belényesi és nyági melódiákra csoportosan járják a párostáncot. Ám - mint Bartók emlékezik - csak a férfiak mozognak, szólóznak, mindig egyforma lépésrenddel, a nők feladata, hogy rájuk sem hederítve, mozdulatlanul álljanak, tettessék, mintha észre sem vették volna a párjuk "mutatványát". Csak akinek módja volt az erdélyi falvak román népi táncait a helyszínen élvezni, az tudja igazán, mennyire a népi élet teljességét, gazdagságát idézi fel Bartók feldolgozása a hangversenyteremben."

Galántai táncok

"Galántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét. Híres volt akkor a galántai banda, Mihók prímás alatt. De még híresebb lehetett száz évvel azelőtt. 1800 táján Bécsben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek címe így jelöli meg forrását: "von verschidenen (sic!) Zigeunern aus Galantha". (...) Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai hagyományt." - írja a szerző Galántai táncok című darabja elé.
Kodály Zoltán (1882-1967) 1933-ban, a Budapesti Filharmóniai Társaság megalakulásának 80. évfordulójára komponálta máig egyik legnépszerűbb szimfonikus művét. A bemutatóra ugyanebben az évben került sor.

A tétovázó bevezetésben a cselló, majd a kürt hozza a jellegzetes, lassú verbunkos motívumot. A dallamtöredékek között a többi muzsikus mintha keresgélné, merre is fejlessze tovább ezt a zenei anyagot. Az elsőhegedűk melódiája után a klarinét mutatja meg az utat: rögtönzésszerű kadenciája a darab főtémájába, a szerzői utasítás szerint "méltóságteljesen lépkedő" verbunkosba torkollik. Az ismétlésnél szenvedélyesebbé váló dallam megszólaltatásában már a teljes zenekar részt vesz.

Az első közjátékban ugrótáncot idéző, pizzicatóval kísért, csipkelődő fafúvós-, és komoly, sodró erejű vonósállások váltják egymást. Szellemes szerzői megoldás az ismétlésnél a fafúvósok dallamát kopulázni; a fuvola és a pikoló kvintpárhuzamban halad. Az ismét megjelenő rondótéma szenvedélyességét az üstdobtremolók és a dallamsorvégi crescendók fokozzák.

Az oboaszólóval kezdődő szakasz dudatáncot imitál. Kontrasztanyaga fényes és áttetsző a triangulum csengő-bongó hangja, a pikoló magas fricskái, a vonósok üveghangjai miatt. Aztán a vonóskar kiemelkedésével mintha a dudaszólóra kontrázna rá a népi zenekar. A visszatérő andante maestoso témát pár ütem után elsöpri az egyre sodróbb és extatikusabb harmadik közjáték. A vonósok indítják, majd fokozatosan minden hangszercsoport bekapcsolódik a hajszolt táncba. 

"Kicsit ázottan" - lehetne az alcíme a harmadik, negyedik kürt indította résznek. A klarinétszóló akár egy részeg ember dudorászását is evokálhatja, amint derűsen, de már szinte eszméletlenül próbál hazatámolyogni.

A mulatság azonban nélküle is folytatódik. Egyre sodróbb lendülete csak egyetlenegyszer torpan meg, épp a tetőpontján. A fortissimo a-moll terület után egy pianissimo gisz-moll akkord: hátborzongató pillanat. A méltóságteljes, keserédes főtéma végigvonul a fuvolán és az oboán, majd visszaérkezik oda, ahonnan elindult, a sírva vigadó klarinéthoz. A darab végére a téma közjátékszerű megjelenése előttről ismerős, szédítően örvénylő tánc tesz pontot - azaz felkiáltójelet.