I. Poco sostenuto. Vivace II. Allegretto III. Presto IV. Allegro con brio
A kompozíció 1811-1812-ben készült, a kézirat tanúsága szerint a befejezés dátuma május 13. A darab érzelemvilágát a világtörténelmi események (napóleoni háborúk) és a szerző magánéletének derűsebb időszakához (melynek nevezetes epizódja a csehországi Teplitzben eltöltött nyaralás, amikor Beethoven zárkózott, emberkerülő természete ellenére élénk társasági életet élt) kapcsolódó élmények határozzák meg. A szimfónia olyan hangot üt meg, melynek eddig sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem akadt példája. "E szimfónia a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte árnyékmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit felülmúlóan merész zenébe öntése. Tematikája szenvedélyesebb, sodróbb lendületű, hangszerelése fényesebb, színesebb, harsogóbb minden addigi zenekari művénél! Annak idején már Mendelssohn fenntartás nélkül megcsodálta hangszerelésének csodálatos pompáját. Nem hiába mondta egyszer Beethoven, hogy zenéjével megtanítja az embereket a szellem isteni őrjöngésére; ha valaha, úgy ebben a szimfóniában sikerült ezt a célt elérnie." (Bartha Dénes)
Schindler (Beethoven titkára) említi, hogy a zeneszerző kedvenc olvasmányai közé tartozott Homérosz Odüsszeiája, 1812-ben egy operalibrettóról is tárgyalt Theodor Körner költővel, melynek tárgyát az eposzból merítették volna. Ugyanebben az időben - vázlatkönyvének tanúsága szerint - a görög időmértékes verselés megzenésítésének problémája foglalkoztatta. A szimfónia-vázlatok pedig elárulják, hogy a zenei anyagból elsőként a metrikus lüktetésre vonatkozó ideák kristályosodtak ki, a dallamanyag későbbi fejlemény. S valóban, a szimfónia valamennyi tétele görög verslábakon "áll". A különösen népszerűvé váló második tételben például egy daktilusból és spondeusból álló adoniszi sor képlete vonul végig. A kortársi beszámolók és a szembetűnő stiláris jegyek együttesének köszönhető, hogy a mű legtöbb elemzése az antikvitáshoz köti a szimfónia eszmei programját. Szabolcsi Bence például az első tétel szokatlanul hosszú lassú bevezetését egy antik ünnep bejelentésének nevezte. Ezt követi maga az ünnep. A II. tétel "álom a könnytelen és méltóságos görög halálról, a bánatról, mely éppúgy az élet nagy ütemére lejt, mint az ünnepi felköszöntő." A III. tétel "szikrázó körtánc, elszakadás az anyagtól, fellendülés a legfőbb magaslatokba". A IV. tétel maga a "bacchanál, szüreti mulatság és részeg tántorgás". Nem véletlenül nevezte Wagner a darabot a "tánc apoteózisának".
VIII. (F-dúr) szimfónia, op. 93
I. Allegro vivace e con brio II. Allegretto scherzando III. Tempo di Menuetto IV. Allegro vivace
A VIII. szimfónia közvetlenül a VII. után, Beethoven munkatempójához képest rendkívül rövid idő alatt keletkezett. A kompozíció 1812 októberére készült el, az 1814-es bemutatón a VII. szimfóniával együtt hangzott el. Utóbbi darab népszerűsége árnyékba borította az új művet, Beethoven bosszúsan jegyezte meg, hogy a VIII. szimfónia "azért nem tetszett (a közönségnek) mert annyival jobb a másiknál. Valamikor majd tetszeni fog." Robert Schumann megérezte a "kis szimfónia" rendkívüli értékét. 1840-ben, egy lipcsei koncert után így fogalmazott: "Beethoven szimfóniái közül ezt az F-dúr szimfóniát a legkevésbé játsszák, még Lipcsében is, ahol pedig valamennyi Beethoven-szimfónia szinte népszerű zeneszámba megy, még Lipcsében is előítélettel vannak iránta, pedig humorának mélysége tekintetében Beethoven egyetlen más szimfóniája sem ér fel vele. A finálé vége felé található hatalmas fokozásnak Beethoven művészetében is alig akad párja és a B-dúr Allegretto hallatára az ember nem tehet mást, mint hogy elhallgat és elmerül a boldogságban. A zenekar valósággal remekelt: még a kényes trió is, vigaszteli melankolikus kürtdallamával, tökéletesen szépen sikerült."
A Schumann által említett scherzószerű Allegrettóban (ennek a szimfóniának nincs igazi lassú tétele) Beethoven ugyanazt a dallamot dolgozta fel, melyet Mälzel, a metronóm megalkotójának tiszteletére szerzett tréfás kánonhoz komponált. Feltűnő a harmadik tétel archaizáló hangütése. A tétel triójában pedig egy régebbi kompozíciójának emléke dereng fel, egy 1792-ben keletkezett kétfuvolás menüett dallama. Nem tudjuk, hogy tudatos vagy véletlen, de a tételrész kedélyes hangulata jól illeszkedik a régies fogalmazású quasi-menüetthez, a hangszerelés (kürt, klarinét és gordonka) pedig a XVIII. századi házi-muzsikálás világát idézi meg.
A szimfónia arányaihoz képest hatalmas finálét komponált Beethoven. "A VII. szimfónia ugyancsak páratlanul sodró lendületű fináléjától eltekintve, nincs Beethovennek még egy szimfóniatétele, amelyben ennyire végletesen szabadjára engedné féktelen, szilaj temperamentumát." (Bartha Dénes)
IX. (d-moll) szimfónia, op. 125
I. Allegro, ma non troppo II. Molto vivace III. Adagio molto e cantabile IV. Presto
Beethoven (1770-1827) legnagyobb szabású és a koncerttermekben leggyakrabban felcsendülő szimfóniáit egy-egy melléknévvel tisztelte meg az utókor: így a Harmadikat csak mint "Eroicát", az Ötödiket mint "Sors-szimfóniát", a Hatodikat mint "Pastorale"-t, a Hetediket pedig gyakran mint "A tánc apoteózisát" szoktuk emlegetni. A Kilencedik azonban máig "a Kilencedik" maradt, bizonyítva, hogy a zeneszerző e műfajban kimondott utolsó szavával még ezeken a nagyszerű előzményeken is messze túllépett - aligha véletlen, hogy e hatalmas zenetörténeti tett árnyékában a legnagyobb utódok közül jó néhány (Schubert, Bruckner, Dvořák és Mahler) is épp csak kilencig merészkedett a maga szimfóniáinak számában.
A Kilencediket azért persze mégiscsak sikerül megragadnunk valahogyan - sajnos többnyire úgy, hogy rá gondolva valójában csak az Örömóda dallamát idézzük magunk elé. Ez az egyszerűsítés némileg indokolható is, hisz tudjuk, hogy e költemény megzenésítésével a komponista egy őt már fiatal kora óta foglalkoztató gondolatot öntött végső formába: Schiller szövegének feldolgozása először még a bonni években került szóba, majd 1798-ból és (a Névnapi nyitány kapcsán) 1812-ből tudunk hasonló tervekről - nem szólva a közismert Karfantázia (1808) befejezéséről, amely ugyan más szöveget alkalmaz, de melódiáját tekintve már az Örömóda közismert dallama felé mutat. (Az Örömóda kétes értékű ismertségét még tovább növeli, hogy mind az Európai Unió himnuszaként, mind mobiltelefonok csengőhangjaként lépten-nyomon hallhatjuk.) A szimfónia első három tételét mégsem szabad pusztán "keretnek" tekintenünk és hallanunk: az Örömóda valójában igen egyszerű dallamának, s a rá épülő variációknak éppen hogy csakis az a küzdelmes út adhatja meg a megfelelő drámai súlyt, amelyet korábban bejártunk - még ha ez az út utólag, amikor a vonósbasszusok szöveg nélküli recitativója sorra elveti a nyitótétel, a scherzo és a lassú tétel felbukkanó részleteit, puszta tévelygésnek tűnik is. Maga Beethoven egyébként (számos mai elemzőhöz hasonlóan) elégedetlen volt e fináléval, s a bemutató után egy teljesen új változat megírását is tervbe vette, amelyről azonban semmi közelebbit nem tudunk. "Jobb" lehetett volna az új forma a mostaninál? - Talán. De a Kilencediket mintha épp e nagyra törő befejezés kétséges végkicsengése avatná "a Kilencedikké", s egyben a Missa Solemnis méltó párjává: a végső szót valójában sem hangszer, sem ének nem mondhatja ki.
Ludwig van Beethoven
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.)
Apja, Johann van Beethoven, a bonni választófejedelem udvari énekese (tenor) volt, anyja Maria Magdaléna Keverich Laym udvari főkomornyik fiatal özvegye. Beethoven apai nagyapja is zenész: énekes, majd a bonni zenekar tagja. Beethoven zenei tehetsége igen korán megmutatkozott, apja csodagyermekként vezette be a bonni társasági életbe. Zenei tanulmányai egy ideig rendszertelenül folytak, ennek ellenére már 1782-től fontos zenei posztot töltött be orgonistaként és csembalistaként. Neefe, aki Beethoven közvetlen környezetében a leginkább alkalmas volt arra, hogy az ifjú zseni útját egyengesse, második Mozartként mutatta be a Magazin der Musik c. lapban. Neefe ismertette meg pl. Bach művészetével is, és ő járt közben a választófejedelemnél, hogy Beethoven ösztöndíjasként Bécsbe utazzon (1787). Ekkor még élt Mozart, és Beethoven hozzá készült. Ám édesanyja halála miatt hamar visszatért Bonnba. Apja elzüllött, és Beethovennek kellett fenntartani a családot. Sokat dolgozott és számos műve ebben az időben keletkezett. Sikerült újra eljutnia Bécsbe, ismét a választófejedelem ösztöndíjával. Bécsben, Waldstein gróf pártfogásának köszönhetően, az arisztokrata körökben kedvezően fogadták. Mozart már nem élt, így Beethoven Haydnt kereste fel, hogy zeneszerzést tanuljon. Kapcsolatuk nem volt gyümölcsöző, Beethoven Haydn tudta nélkül leckéket vett Schenktől is, és az általa javított példákat mutatta meg Haydnnak. Nem fogadta meg Haydn tanácsát op. 1-ének publikálásával kapcsolatban sem, végül az elhidegült kapcsolatnak Haydn második londoni útja vetett véget (1794). Beethoven Albrechtsbergernél és Salierinél tanult tovább. 1794-ben megszűnt a bonni támogatás (elsősorban a kölni fejedelemség francia megszállása miatt) és Beethoven tanításból, valamint műveinek tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. Zongoraművészként eleinte csak pártfogói szalonjaiban lépett fel. Első nyilvános fellépésén, melyet Mozart özvegyének megsegítésére szerveztek, Mozart d-moll zongoraversenyét és saját B-dúr zongoraversenyét játszotta. Az arisztokrácia szinte a kezdetektől egészen Beethoven haláláig a korban szokatlan módon bőkezűen támogatta a zeneszerzőt. Évekig élt Lichnowsky herceg palotájában, lakott Erdődy grófnál, szoros barátság fűzte Brunszvik Ferenc grófhoz. Támogatói közé tartozott Razumovszkij gróf, Rudolf főherceg, Esterházy Miklós gróf. Beethoven szinte minden műve "ajánláskompozíció" volt (pártfogói nevét a mű ajánlásában tette halhatatlanná), megélhetésének egyik alapját ez jelentette. Ezen felül évi 600 aranyforintot kapott Lichnowsky hercegtől, 1808-tól pedig Rudolf főherceg, Lobkowitz herceg és Kinsky herceg évei 4000 aranyforint jövedelmet biztosított számára, ha nem fogad el egy kasseli udvari zeneszerzői állást, helyette Bécsben marad. 1795-ben jelentkeztek először hallászavarral járó bántalmai. Állapota fokozatosan romlott. 1808-ban már erősen nagyot hallott, 1819 körül pedig teljesen megsüketült. 1808 után visszavonult a nyilvánosságtól. Elkeseredettségét híven tükrözi az 1802-ben (teljes megsüketüléséhez képest tehát igen korán), keletkezett búcsúlevele, a "Heiligenstadti végrendelet". 1819-től kezdve már csak írásban lehetett érintkezni vele. A fennmaradt beszélgető-füzetek utolsó éveinek különösen gazadag életrajzi dokumentumai. 1827-ben bekövetkezett halálának közvetlen oka feltehetőleg előrehaladott májzsugora volt. Fontosabb művei: 1. Zenekari művek: 9 szimfónia, Coriolán nyitány, Prométheus teremtményei 2. versenyművek: 5 zongoraverseny, C-dúr hármasverseny, D-dúr hegedűverseny, Két románc. 3. kamaraművek: 16 vonósnégyes, 4 vonóstrió, 6 zongoratrió, Esz-dúr szeptett, 3 zongoranégyes, 10 hegedűszonáta, 5 gordonkaszonáta. 4. zongoraművek: 32 szonáta, Bagatellek, Variációk 5. vokális művek: Missa solemnis, Krisztus az Olajfák hegyén, Fidelio
Cserna Ildikó
1974-ben született Budapesten. 1994-ben Szolnokon, az I. Ádám Jenő Dalversenyen, 1997-ben pedig Portugáliában, az I. Tomaz Alcaide Nemzetközi Énekversenyen nyert első díjat. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 1998-ban énekművész-tanäri, 2000-ben operaénekesi diplomát szerzett. 2005-ben Liszt-díjjal tüntették ki. Jelenleg a Magyar Állami Operaház magánénekese. Fellépett Ausztriában, Olaszországban, Hollandiában, Örményországban és az Egyesült Államokban, eddig négy CD-je jelent meg a Hungaroton Classic kiadásában.
Mester Viktória
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Andor Éva és Kovalik Balázs növendéke volt, előtte a Nemzeti Énekkar tagjaként Kocsis Zoltánnal is dolgozott. Négy évadon keresztül a Miskolci Nemzeti Színházban lépett fel, majd 2006 októberében a Rigoletto Maddalénájaként debütált a Magyar Állami Operaházban.
Brickner Szabolcs
Brickner Szabolcs a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett klarinétművészi diplomája után az intézmény énekművészi diplomáját is megszerezte. Tanulmányait az augsburgi Hochschule für Musik mesterosztályában folytatta Edith Wiens és Hans-Joachim Beyer növendékeként, ahol 2008-ban a Németországban elérhető legmagasabb rangú diplomát kapta meg. Énektudását többek között Nicolai Geddánál, Renata Scottonál, Marton Évánál, Robert Hollnál, Hamari Júliánál, Brigitte Fassbaendernél fejlesztette tovább.
A Székely Mihály, valamint a Simándy József Országos Énekverseny győztese, a Ferruccio Tagliavini Nemzetközi Énekverseny második helyezettje, és 2008-ban a Queen Elisabeth Nemzetközi Énekverseny első díjasa.
Rendszeresen koncertezik a hazai vezető zenekarok, illetve Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás tenor szólistájaként, valamint számos koncerten lépett fel külföldön, többek között Helmut Rilling, Kazushi Ono, Nicola Luisotti, Daniele Callegari, Sigiswald Kuijken vezényletével, a La Monnaie/De Munt Symphony Orchestra, az Orchestra of the Opéra Royal de Wallonie, az Orchestre Philharmonique du Luxembourg, a National Orchestra of Belgium és a Le Petite Bande szólistájaként.
A Magyar Állami Operaházban Nemorino és Tamino szerepét énekelte, valamint Jaquino, Lensky, és Orfeo szerepét készül elénekelni.
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.) 
Brickner Szabolcs a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett klarinétművészi diplomája után az intézmény énekművészi diplomáját is megszerezte. Tanulmányait az augsburgi Hochschule für Musik mesterosztályában folytatta Edith Wiens és Hans-Joachim Beyer növendékeként, ahol 2008-ban a Németországban elérhető legmagasabb rangú diplomát kapta meg. Énektudását többek között Nicolai Geddánál, Renata Scottonál, Marton Évánál, Robert Hollnál, Hamari Júliánál, Brigitte Fassbaendernél fejlesztette tovább.
