I. Allegro con brio II. Andante con moto III. Allegro IV. Finale. Allegro
"Beethoven zenéje megnyitja a zsilipeket a borzongás, a félelem, a rémület, a fájdalom áradata előtt, és felébreszti a végtelen vágyakozást, azt, ami a romantika lényege. Beethoven tisztán romantikus, és éppen ezért valóban zenei komponista; talán ezzel függ össze, hogy a határozatlan vágyakozásnak teret nem adó vokális zenét, amely csak a szavakkal jelölt affektusokat ábrázolja, Beethoven kevesebb sikerrel művelte, s hogy hangszeres zenéje ritkán szól a tömegekhez." E. T. A. Hoffmann nevezetes Beethoven-cikkéből, az V. szimfónia elemző recenziójából származnak ezek a gondolatok. Az 1810-ben publikált tanulmány bevezető része "a romantikus zeneesztétika alapító okirata közé tartozik" - vallja a 20. századi német zenetudomány legjelentősebb gondolkodója, Carl Dahlhaus. A kompozíció első komoly vázlatai 1805-ből valók, a szimfónia kidolgozására 1807-1808-ban került sort. Az 1808 decemberében lezajlott bemutató után Beethoven további javításokat hajtott végre a partitúrán. Hitelesnek kell elfogadnunk Schindler feljegyzését, miszerint Beethoven a nyitótétel nevezetes motívumát azonosította a "sorssal": "Így zörget a sors az ajtón." A teljes szimfónia az ember kétségbeesett küzdelmét és az emberi akarat végső diadalát (Finale) példázza. Az alapgondolat ezek szerint: per aspera ad astra - meredek úton a csillagokhoz. "A szimfónia mondhatni minden üteme ennek az alapeszmének a szolgálatában áll. Változatos képekben, plasztikus epizódokban talán kevésbé gazdag, mint az Eroica, de jóval zártabb, logikusabb, egységesebb szövésű amannál. Valóban: a tételek sorrendjének szükségszerű következése Beethoven e művében erősebb, mint bárhol másutt." (Bartha Dénes)
Az V. szimfónia Beethoven legismertebb (legtöbbet idézett és legtöbbször "felhasznált") műve, a 19. század zenei gondolkodásában sarokkő. A 20. század koncertgyakorlatában meglehetősen elkoptatott szimfónia a formatani elemzések kedvelt példája. A zenei tervezés, a tematikus munka olyan bámulatosan tömör, logikus, és ebből adódóan ellenállhatatlanul sodró zenei szerkezetben ölt testet, mely nemcsak megalapozza a következő évszázad zenei ízlését, hanem össze is foglalja, esszenciálisan sűríti a megelőző évtizedek, a klasszika, Haydn és Mozart zenei nyelvezetét.
VI. (F-dúr) szimfónia
I. Allegro ma non troppo II. Andante molto mosso III. Allegro IV. Allegro V. Allegretto
A Hatodik különleges helyet foglal el Beethoven kilenc szimfóniája között. Bár hiteles, a zeneszerzőtől eredő alcíme a Harmadiknak is van ("Eroica"), ez az egyetlen, amely részletes leírással, az egyes tételek elé írt néhány szavas eligazítással segíti hallgatóját a program követésében. A nyitótétel témája "Vidám érzések ébredése falura érkezéskor", s a főtéma motívumainak ismételgetése valóban olyan megbékélt hangulatot áraszt, amely egyébként példa nélküli Beethoven szimfonikus művészetében. Félreérthetetlen a második tétel "Patakparti jelenet"-ének nyugodtan csobogó kísérete is, melyet - a hasonló formákban megszokott hangszeres kadencia helyén álló - egyfajta "madárkoncert" szakít meg. A kezdeti arisztokratikus menüettektől már Haydn műveiben is egyre inkább a "népies" karakter felé közelítő tánctétel ezúttal "Falusiak vidám együttlété"-vé nő, majd a költői program végleg szétfeszíti a hagyományos szimfónia-kereteket: negyedik tételként váratlanul, de félreérthetetlenül "Zivatar, vihar" tör ki. Amint a nyitótétel nélkülözte a drámai kontrasztokat, éppúgy a "Pásztorének. Boldog, hálás érzések a vihar után" feliratú zárótételnek sem kell ezúttal harccal kikényszerítenie a feloldozást: a mű az indításhoz hasonló gondtalan és időtlen, bár némileg emelkedettebb hangulatban ér véget. Jóllehet a fenti program számos konkrét, naturális elemet tartalmaz, s Beethoven nem is mondott le ezek zenei imitációjáról, szándéka szerint a mű valódi tartalma nem a puszta események, hanem az azok kiváltotta érzelmek bemutatása volt: "Inkább érzelmek kifejezése, mintsem festés" - fogalmazta meg a szimfónia alcímében.
Ludwig van Beethoven
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.)
Apja, Johann van Beethoven, a bonni választófejedelem udvari énekese (tenor) volt, anyja Maria Magdaléna Keverich Laym udvari főkomornyik fiatal özvegye. Beethoven apai nagyapja is zenész: énekes, majd a bonni zenekar tagja. Beethoven zenei tehetsége igen korán megmutatkozott, apja csodagyermekként vezette be a bonni társasági életbe. Zenei tanulmányai egy ideig rendszertelenül folytak, ennek ellenére már 1782-től fontos zenei posztot töltött be orgonistaként és csembalistaként. Neefe, aki Beethoven közvetlen környezetében a leginkább alkalmas volt arra, hogy az ifjú zseni útját egyengesse, második Mozartként mutatta be a Magazin der Musik c. lapban. Neefe ismertette meg pl. Bach művészetével is, és ő járt közben a választófejedelemnél, hogy Beethoven ösztöndíjasként Bécsbe utazzon (1787). Ekkor még élt Mozart, és Beethoven hozzá készült. Ám édesanyja halála miatt hamar visszatért Bonnba. Apja elzüllött, és Beethovennek kellett fenntartani a családot. Sokat dolgozott és számos műve ebben az időben keletkezett. Sikerült újra eljutnia Bécsbe, ismét a választófejedelem ösztöndíjával. Bécsben, Waldstein gróf pártfogásának köszönhetően, az arisztokrata körökben kedvezően fogadták. Mozart már nem élt, így Beethoven Haydnt kereste fel, hogy zeneszerzést tanuljon. Kapcsolatuk nem volt gyümölcsöző, Beethoven Haydn tudta nélkül leckéket vett Schenktől is, és az általa javított példákat mutatta meg Haydnnak. Nem fogadta meg Haydn tanácsát op. 1-ének publikálásával kapcsolatban sem, végül az elhidegült kapcsolatnak Haydn második londoni útja vetett véget (1794). Beethoven Albrechtsbergernél és Salierinél tanult tovább. 1794-ben megszűnt a bonni támogatás (elsősorban a kölni fejedelemség francia megszállása miatt) és Beethoven tanításból, valamint műveinek tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. Zongoraművészként eleinte csak pártfogói szalonjaiban lépett fel. Első nyilvános fellépésén, melyet Mozart özvegyének megsegítésére szerveztek, Mozart d-moll zongoraversenyét és saját B-dúr zongoraversenyét játszotta. Az arisztokrácia szinte a kezdetektől egészen Beethoven haláláig a korban szokatlan módon bőkezűen támogatta a zeneszerzőt. Évekig élt Lichnowsky herceg palotájában, lakott Erdődy grófnál, szoros barátság fűzte Brunszvik Ferenc grófhoz. Támogatói közé tartozott Razumovszkij gróf, Rudolf főherceg, Esterházy Miklós gróf. Beethoven szinte minden műve "ajánláskompozíció" volt (pártfogói nevét a mű ajánlásában tette halhatatlanná), megélhetésének egyik alapját ez jelentette. Ezen felül évi 600 aranyforintot kapott Lichnowsky hercegtől, 1808-tól pedig Rudolf főherceg, Lobkowitz herceg és Kinsky herceg évei 4000 aranyforint jövedelmet biztosított számára, ha nem fogad el egy kasseli udvari zeneszerzői állást, helyette Bécsben marad. 1795-ben jelentkeztek először hallászavarral járó bántalmai. Állapota fokozatosan romlott. 1808-ban már erősen nagyot hallott, 1819 körül pedig teljesen megsüketült. 1808 után visszavonult a nyilvánosságtól. Elkeseredettségét híven tükrözi az 1802-ben (teljes megsüketüléséhez képest tehát igen korán), keletkezett búcsúlevele, a "Heiligenstadti végrendelet". 1819-től kezdve már csak írásban lehetett érintkezni vele. A fennmaradt beszélgető-füzetek utolsó éveinek különösen gazadag életrajzi dokumentumai. 1827-ben bekövetkezett halálának közvetlen oka feltehetőleg előrehaladott májzsugora volt. Fontosabb művei: 1. Zenekari művek: 9 szimfónia, Coriolán nyitány, Prométheus teremtményei 2. versenyművek: 5 zongoraverseny, C-dúr hármasverseny, D-dúr hegedűverseny, Két románc. 3. kamaraművek: 16 vonósnégyes, 4 vonóstrió, 6 zongoratrió, Esz-dúr szeptett, 3 zongoranégyes, 10 hegedűszonáta, 5 gordonkaszonáta. 4. zongoraművek: 32 szonáta, Bagatellek, Variációk 5. vokális művek: Missa solemnis, Krisztus az Olajfák hegyén, Fidelio
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.) 
