I. Adagio molto - Allegro con brio II. Andante cantabile con moto III. Menuetto. Allegro molto e vivace IV. Adagio - Allegro molto e vivace
Üstökösszerű zeneszerzői pályaindulásához mérten Beethoven csak meglepően későn, majd' harminc esztendősen írta meg első szimfóniáját. E tény hátterében egyfelől a "külső inspiráció" (vagyis prózaibban: egy megrendelés) hiányát sejthetjük, de emellett alighanem bizonyos belső gátlás is szerepet játszhatott: az egyre elismertebb, de egyelőre mégis csupán feltörekvő zeneszerző mintha tudatosan maradt volna távol azoktól a legmagasabb esztétikai rangú hangszeres műfajoktól, amelyekben a nagy mintaképek, Haydn és Mozart legnagyobb remekműveivel kellett volna versenyre kelnie. (Így például első vonósnégyes-sorozatát, az op. 18-at is csupán a szimfóniával párhuzamosan fejezte be.) E bizonyítási vágynak megfelelően az Első szimfónia, Beethoven későbbi hallatlan újításaihoz mérve, még az elődök zenei világában mozog (mintegy dokumentálva, hogy "már ezt is tudom") - egyes elemeiben azonban természetesen felcsillannak az ifjú titán valódi, saját "oroszlánkörmei" is. Így például mindjárt az első tétel bevezetésének indítása merész újítást jelent a maga nem C-, hanem F-dúrba illő nyitóakkordjával, s jellegzetesen beethoveni az ezt követő gyors főrész harcias "szuronytémája" is. A második tétel fúgaszerű, imitációs indítása ezzel szemben mintha kifejezetten archaizáló szándékról tanúskodna, ami talán összefügg azzal a ritkán emlegetett ténnyel, hogy a művet Beethoven annak a van Swieten bárónak ajánlotta, aki szűk két évtizeddel korábban többek között Haydnt és Mozartot ismertette meg Bach addigra némileg feledésbe merült kompozícióival. Ismét újdonságot hoz a harmadik tétel, amely csak nevében "Menuetto" - valójában már sokkal inkább a későbbi száguldó beethoveni scherzók rokona. A befejező Allegro pedig mintha megint a múltba fordulna: a patetikus lassú bevezetés váratlan iróniával a gyors főtémát bevezető skálamenetté "laposodik", s e humoros indítás az egész tételt a haydni szellem fényével ragyogja be.
II. (D-dúr) szimfónia, op. 36
I. Adagio molto - Allegro con brio II. Larghetto III. Scherzo. Allegro IV. Finale. Allegro molto
Beethoven II. szimfóniája 1801-1802-ben készült. Bemutatójára 1803. április 5-én került sor, a szerző második, nagy szerzői estjén, a Theater an der Wien-ben. A koncerten maga Beethoven vezényelt. "A szimfóniával kapcsolatban mindenütt hivatkoznak az 1802. október 6-án kelt híres Heiligenstadti Testamentumra és az abban megnyilvánuló kétségbeesett hangulatra. A szimfónia zenéje azonban valósággal szöges ellentéte mindenfajta kétségbeesésnek: fiatalos, tüzes erő és életvidám energia jellemzi. Hogyan magyarázhatjuk ezt az ellentmondást? Lehetséges-e, hogy ugyanaz a Beethoven komponálta a II. szimfónia fiatalos erőtől és vidámságtól duzzadó zenéjét, mint aki 1802 októberében - az öngyilkosság határán állva - papírra vetette a Heiligensadti Testamentum kétségbeesett gondolatait?" A kérdést Bartha Dénes fogalmazta meg. Őt nem elégítette ki az a magyarázat, hogy a II. szimfónia afféle "hősies hazugság", a testamentum eleven cáfolata, melyben Beethoven "kétségbeesett erőfeszítéssel legyűri a süketsége okozta depressziót". A betegség démonának hősies legyőzésére ugyanis nem a II. szimfóniában vállalkozik Beethoven - véli Bartha Dénes -, hanem a mindjárt utána megkezdett Eroica szimfóniában.
A II. szimfónia óriási előrelépés. Az I. szimfóniához képest merész és kísérletező. Beethoven az első tételt most is lassú bevezetővel indítja, de a megelőző szimfóniához képest ez az Adagio jóval jelentékenyebb és súlyosabb. Az exponált témák között váratlanul felbukkan egy jellegzetes moll-téma, mely a IX. szimfónia nyitótételét vetíti előre. Ez a témaötlet aztán a tétel főrészében többször felbukkan: Beethoven az expozíció zárótémáját alakítja ki belőle oly módon, hogy összekapcsolja a főtémával; ezenkívül fontos szerepet játszik a kidolgozásban is. A tétel koncentráltsága és dimenziója az Eroica szimfónia világát vetíti előre.
A Larghetto feliratú lassú tétel Beethoven egyik leghosszabb, legpoétikusabb, melódiáit már-már pazarló bőkezűséggel felvonultató kompozíciója. "Első munkáim nem úgy jelentek meg, mint ahogy először leírtam azokat; amikor néhány évvel a komponálás után átnéztem első kézirataimat, azt kérdeztem magamtól, nem voltam-e őrült, hogy annyit belesűrítettem egyetlen darabba, amennyi 20 darab kompozíciójához is elég lett volna." Lehetséges, hogy a II. szimfónia lassúja ennek az ifjúkori "pazarlásnak" a nyomait viseli?
A III. tétel Beethoven e korszakban írt legmerészebb munkái közé tartozik. Jelentőségét az is növeli, hogy ez a szerző első, címében is jelzett zenekari scherzója. A legszokatlanabb és a kortársak számára a legtöbb fejtörést okozó tétel a kompozíció fináléja, egy korabeli újságíró szerint "az egész szimfónia olyan, mint valami megsebesített, görcsösen vonagló sárkány, mely nem akar megdögleni és utolsó vonaglásában, a fináléban, őrülten csapkod a farkával maga körül".
III. (Esz-dúr, Eroica) szimfónia, op.55
I. Allegro con brio II. Marcia funebre - Adagio assai III. Scherzo. Allegro vivace IV. Finale. Allegro molto
"Túl sok benne a rikító és bizarr vonás" - írta 1805-ben az egyik kritikus Beethoven III. szimfóniájáról. Nem csoda, hogy nem sokat tudott az újdonsággal kezdeni. Zavarba ejthették már a méretek is: ha a kottában előírt (manapság nem mindig figyelembe vett) ismétlést is számítjuk, az első tétel 846 ütemből áll - bőven akad Haydn- vagy Mozart-szimfónia, amelynek összes tétele is kevesebb ennél. A belső arányok is merőben szokatlannak tűnhettek a korabeli muzsikusoknak. A szonátaforma ún. expozíció részének méreteihez képest hatalmas a "kidolgozási" szakasz, s a repríz után a szokásos pár ütemnyi coda helyett ismét kidolgozásnyi méretű formarész következik. Mindeközben rengeteg téma, motívum, ötlet hangzik fel - a hallgató alapvető benyomása mégis az, hogy egyetlen hangulat, alapeszme uralkodik a tételen: a hősies pátoszt csak a mű közepén váltja fel rövid időre egy dallamosabb, szelídebb zenei gondolat, az Esz-dúr alaphangnemhez képest meglepően távoli e-moll hangnemben. Közben olyan harmóniák is megszólalnak, amelyeket a 19. század elején mindenki elképesztően disszonánsnak, feszültnek hallhatott. A kidolgozás utáni visszatérés pedig alighanem páratlan a zeneirodalomban. A zenekar izgatott vonósaihoz képest (amelyek az alaphangnemet előkészítő akkordnál tartanak) a kürt mintha túl hamar lépne be a főtémával: egy pillanatra éles disszonancia keletkezik. A c-moll lassútétel igazi gyászinduló - ez sem volt megszokott a 18-19. század fordulóján. Ezután döbbenetes ellentét következik: a gyász hangulatát száguldó scherzo váltja fel, amely csak a középrészében válik valamelyest nyugodtabbá. A finale pedig ismét hatalmas méretű tétel. Különös a kezdete. Bevezető futam után előbb csak egy basszustémát hallunk. Ehhez csatlakoznak különféle szólamok, majd végre megszületik a basszushoz tartozó téma-dallam. A basszustémát és a melódiát Beethoven nem először használta fel: egy korai kontratáncban is felfedezhetjük, majd a Prométheusz-balett zárótételében, illetve az op. 35-ös jelzéssel kiadott zongora-variációkban. A tétel szerkezete többé-kevésbé variációs jellegű: hol a basszus, hol a téma-dallam a variációk főszereplője. Az egyik - g-moll hangnemű - variáció ezek közül határozottan magyaros jellegű. Beethoven 1800-tól volt rendszeresen a Brunszvik család vendége Martonvásáron, bőven nyílt alkalma tehát megismerni a korban divatos verbunkos jellegű muzsikát.
A szimfóniát Beethoven pártfogójának, Lobkowitz hercegnek ajánlotta. Eredetileg nem ez volt a szándéka. Bonaparte-szimfóniát tervezett (egy megrendelés alapján). Az anekdota közismert, s sok Beethovennel kapcsolatos színes történettel ellentétben valószínűleg igaz: amikor a komponista hírét vette, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, letépte a már kész mű címlapját. A partitúra később "Eroica", azaz "hősi" szimfóniaként jelent meg nyomtatásban. A Napóleonnal kapcsolatos történet, s a "hősi" melléknév természetesen számtalan értelmezésnek adott tápot. Akadt, aki a Prométheusz-monda elemeit is belehallotta a kompozícióba. Arnold Schering német kutató szerint pedig az Iliász egyes fejezeteiből állna össze a mű rejtett programja. A gyászinduló ebben az összefüggésben Hektort siratja, a rákövetkező scherzo az elesett Patroklosz tiszteletére rendezett zenei játékot elevenítené meg... A zenetudósoknak olykor a zeneszerzőkénél is élénkebb a fantáziájuk.
Ludwig van Beethoven
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.)
Apja, Johann van Beethoven, a bonni választófejedelem udvari énekese (tenor) volt, anyja Maria Magdaléna Keverich Laym udvari főkomornyik fiatal özvegye. Beethoven apai nagyapja is zenész: énekes, majd a bonni zenekar tagja. Beethoven zenei tehetsége igen korán megmutatkozott, apja csodagyermekként vezette be a bonni társasági életbe. Zenei tanulmányai egy ideig rendszertelenül folytak, ennek ellenére már 1782-től fontos zenei posztot töltött be orgonistaként és csembalistaként. Neefe, aki Beethoven közvetlen környezetében a leginkább alkalmas volt arra, hogy az ifjú zseni útját egyengesse, második Mozartként mutatta be a Magazin der Musik c. lapban. Neefe ismertette meg pl. Bach művészetével is, és ő járt közben a választófejedelemnél, hogy Beethoven ösztöndíjasként Bécsbe utazzon (1787). Ekkor még élt Mozart, és Beethoven hozzá készült. Ám édesanyja halála miatt hamar visszatért Bonnba. Apja elzüllött, és Beethovennek kellett fenntartani a családot. Sokat dolgozott és számos műve ebben az időben keletkezett. Sikerült újra eljutnia Bécsbe, ismét a választófejedelem ösztöndíjával. Bécsben, Waldstein gróf pártfogásának köszönhetően, az arisztokrata körökben kedvezően fogadták. Mozart már nem élt, így Beethoven Haydnt kereste fel, hogy zeneszerzést tanuljon. Kapcsolatuk nem volt gyümölcsöző, Beethoven Haydn tudta nélkül leckéket vett Schenktől is, és az általa javított példákat mutatta meg Haydnnak. Nem fogadta meg Haydn tanácsát op. 1-ének publikálásával kapcsolatban sem, végül az elhidegült kapcsolatnak Haydn második londoni útja vetett véget (1794). Beethoven Albrechtsbergernél és Salierinél tanult tovább. 1794-ben megszűnt a bonni támogatás (elsősorban a kölni fejedelemség francia megszállása miatt) és Beethoven tanításból, valamint műveinek tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. Zongoraművészként eleinte csak pártfogói szalonjaiban lépett fel. Első nyilvános fellépésén, melyet Mozart özvegyének megsegítésére szerveztek, Mozart d-moll zongoraversenyét és saját B-dúr zongoraversenyét játszotta. Az arisztokrácia szinte a kezdetektől egészen Beethoven haláláig a korban szokatlan módon bőkezűen támogatta a zeneszerzőt. Évekig élt Lichnowsky herceg palotájában, lakott Erdődy grófnál, szoros barátság fűzte Brunszvik Ferenc grófhoz. Támogatói közé tartozott Razumovszkij gróf, Rudolf főherceg, Esterházy Miklós gróf. Beethoven szinte minden műve "ajánláskompozíció" volt (pártfogói nevét a mű ajánlásában tette halhatatlanná), megélhetésének egyik alapját ez jelentette. Ezen felül évi 600 aranyforintot kapott Lichnowsky hercegtől, 1808-tól pedig Rudolf főherceg, Lobkowitz herceg és Kinsky herceg évei 4000 aranyforint jövedelmet biztosított számára, ha nem fogad el egy kasseli udvari zeneszerzői állást, helyette Bécsben marad. 1795-ben jelentkeztek először hallászavarral járó bántalmai. Állapota fokozatosan romlott. 1808-ban már erősen nagyot hallott, 1819 körül pedig teljesen megsüketült. 1808 után visszavonult a nyilvánosságtól. Elkeseredettségét híven tükrözi az 1802-ben (teljes megsüketüléséhez képest tehát igen korán), keletkezett búcsúlevele, a "Heiligenstadti végrendelet". 1819-től kezdve már csak írásban lehetett érintkezni vele. A fennmaradt beszélgető-füzetek utolsó éveinek különösen gazadag életrajzi dokumentumai. 1827-ben bekövetkezett halálának közvetlen oka feltehetőleg előrehaladott májzsugora volt. Fontosabb művei: 1. Zenekari művek: 9 szimfónia, Coriolán nyitány, Prométheus teremtményei 2. versenyművek: 5 zongoraverseny, C-dúr hármasverseny, D-dúr hegedűverseny, Két románc. 3. kamaraművek: 16 vonósnégyes, 4 vonóstrió, 6 zongoratrió, Esz-dúr szeptett, 3 zongoranégyes, 10 hegedűszonáta, 5 gordonkaszonáta. 4. zongoraművek: 32 szonáta, Bagatellek, Variációk 5. vokális művek: Missa solemnis, Krisztus az Olajfák hegyén, Fidelio
(Bonn, 1770. dec. 16. - Bécs, 1827. márc. 26.) 
