2010. március 14., 15:00

Művészetek Palotája - Fesztivál Színház, Budapest

Zenés vizeken... - Gyerekbérlet

...a romantikában

Dvořák: A vízimanó (Vodnik), op. 107
Wagner: Siegfried rajnai útja - zenekari változat
Smetana: Moldva - részlet
Csajkovszkij: Hattyúk tava - részletek
Offenbach: Hoffmann meséi - Barcarola
Johann Strauss: Kék Duna - keringő

Vezényel: Medveczky Ádám

Közreműködik: Nemzeti Énekkar, Énekes szólisták, A Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei, Kovács Sándor

A vízimanó (Vodnik), op. 107

A 19. század második felének olykor valóságos szellemi háborúvá fajuló zeneesztétikai vitáiban, melyek során az abszolút zene híveit, vagyis Brahmsot és körét szembeállították a programzenét és operát kultiváló Wagner-Liszt táborral, Dvořákot az abszolút zene hívei közé sorolták. Hogy Brahms nagyra tartotta Wagnert, s hogy Brahms és Wagner zenei gondolkodása és a számukra adott zenei problémák jellege között nincs túl nagy különbség, az a kortársak számára vajmi keveset számított.

Számos oka volt annak, hogy Dvořákot Brahmsszal kapcsolták össze a 19. század végi esztéták. Erre predesztinálta őt, hogy 1875-ben ismeretlen - bár jelentős életművel rendelkező - szerzőként a Brahms és Eduard Hanslick zenekritikus által vezetett bécsi állami művészeti kuratórium hároméves támogatással jutalmazta, s hogy részben ennek, részben Brahms barátságának és kapcsolatrendszerének köszönhetően vált korának egyik legfoglalkoztatottabb és legnépszerűbb szerzőjévé. Az 1880-as években meghódította Bécset, Párizst és Londont, 1892-ben New Yorkba ment, s 1895-ös hazatérése után Csehország legjelentősebb, már életében legendává vált zeneszerzőjeként alkotott haláláig.

Különös, hogy éppen ekkor, sikereinek csúcsán, kilenc szimfóniával a háta mögött vált esztétikai paradigmát, s az 1896-os évet szinte teljes egészében a korábban általa került szimfonikus költemény műfajának szenteli. Amikor első szimfonikus költeményét, a Vízimanót 1896-ban bemutatják, meg is kapja a magáét a retteget kritikus Hanslicktól, a Brahms-tábor főideológusától: "Félek, hogy ezzel a részletesen kidolgozott programzenével Dvořák síkos talajra tévedt, s ott végzi majd, ahol Richard Strauss. Pedig nagyon nem szeretném Dvořákot egy lapon említeni Strauss-szal, hiszen ez utóbbival szemben Dvořák valódi zenész, aki ezerszer bizonyította már, hogy nincs szüksége programra és leírásra ahhoz, hogy elbűvöljön minket a tiszta, abszolút zene erejével. De a Vízimanó után talán nem árt egy halk, baráti figyelmeztetés."

A Liszt által feltalált műfaj általában valamely irodalmi vagy képzőművészeti alkotást választ magának programként, s a zenei formát is e történet vagy eszme bemutatásának rendeli alá. Dvořák az 1896-ban egymás után megszakítás nélkül megírt négy szimfonikus költeményében - Vodník (A vízimanó), Polednice (A nappali boszorkány), Zlatý kolovrat (Az arany szövőszék) és Holoubek (A vadgalamb) - kedvenc költője, Karel Jaromír Erben (1811-1870) azonos című balladáit választotta művei alapjául, s az elbeszélt történeteket aprólékos részletességgel festette meg zenéjében. Dvořák újítása, hogy nemcsak a zenei történés követi a ballada cselekményét, de az egyes zenei témákat is úgy formálta meg, hogy a ballada megfelelő sorai változtatás nélkül ráénekelhetők az adott dallamra. A Vízimanó partitúrájának kéziratában például az egyes témákhoz maga Dvořák írta oda a hozzájuk tartozó verssorokat. Ezt a zeneszerzői technikát Dvořák fiatalabb pályatársa és lelkes híve, Leos Janáček (1854-1928) néhány írásában részletesen elemezte, majd saját műveiben több ízben is alkalmazta.

Erben népi ihletésű balladái leginkább a Grimm-testvérek vérgőzös meséihez hasonlóak. A Vízimanó esetében sem valamely pajkos manócskára kell gondolnunk tehát, hanem egy gonosz koboldra, aki a víz alatti világ rettegett és kegyetlen uralkodója. A történet röviden a következő:

A vízimanó a rideg holdfényben egy szikla tetején ül, és vörös csizmát varr magának, közelgő esküvőjére készülve. Másnap reggel egy közeli kunyhóban egy fiatal lány a mosnivaló ruhákkal a tóhoz indul, s bár anyja, rossz előérzetére hivatkozva, próbálja visszatartani őt, a lány hajthatatlan. A tóhoz érve mosni kezdi a lány a ruhákat, ám amint az első darabot a vízhez érinti, az alatta lévő aprócska híd összeomlik, s belezuhan a vízbe: a vízimanó hatalmába keríti és feleségül veszi. Egy év múlva a lány szomorúan ringatja manó-fiát, ami féktelen haragra gerjeszti férjét. Amikor a lány arra kéri a manót, engedje, hogy meglátogassa rég nem látott anyját, a manó két feltétellel egyezik ebbe bele: megígéri a lány, hogy visszatér, mielőtt vecsernyére harangoznak, és nem viszi magával a gyermeket. A kunyhóba hazatérő lányt azonban anyja nem engedi vissza a tóhoz. Az egyre türelmetlenebbül várakozó vízimanó felkerekedik, és bekopog felesége otthonába, de nem nyitnak neki ajtót. Haragjában hatalmas vihart gerjeszt és bosszút forral: tompa puffanás hallatszik a kunyhó bejáratánál. Anya és lánya kilépnek a házból, s ott fekszik a küszöbön a halott, lefejezett gyermek.

Dvořák levelei alapján pontosan rekonstruálható a zene és a tragikus történet kapcsolata: a művet indító élénk h-moll fuvola-téma a vízimanót ábrázolja, s a darab folyamán többször többféle alakban megjelenő dallam némiképp a rondó-formához közelíti a mű felépítését. A lány H-dúr témája klarinétokon, az anya aggódása kromatikus hegedű-dallamként jelenik meg. A mű közepén varázslatos szépségű altató mutatja be a gyermekét ringató manó-feleséget, később hallhatjuk az esti harangszót és a vízimanó keltette vihart, a tragikus történet pedig a ballada záróképének megfelelően halkan fejeződik be, a vízimanó, a lány és az anya egymást követő motívumai fokozatosan szétfoszlanak, s egy mély regiszterben megszólaló h-moll akkorddal zárul Dvořák egyik legtragikusabb darabja. 

A hallatlanul gyorsan dolgozó Dvořák 1896 legelején négy nap alatt vázolta fel a művet, a partitúrát pedig január 24. és február 11. között írta meg. Még az év novemberében bemutatták a darabot Bécsben: a Bécsi Filharmonikusokat a legendás karmester, Hans Richter dirigálta.

Antonin Dvořák

(Nelahozeves, 1841. - Prága, 1904.)
A cseh nemzeti zene egyik legkimagaslóbb képviselője Zenekari brácsásként kezdte pályáját, korábban orgonát. Zeneelméletet, és éneket tanult. 1866-1871-ig a prágai Ideiglenes Színház zenekarában Smetana keze alatt dolgozott, itt ismerkedett meg Schumann, Liszt és Wagner műveivel. Korai darabjaiban e zeneszerzők mintájára komponált. Első komoly sikerét egy himnusszal aratta (1873), ezek után pályája meredeken ívelt föl. A 80-as években zeneszerzéstanár a prágai konzervatóriumban, 1901-ben u. o. igazgató, közben 1892-95-ig New Yorkban a National Conservatory igazgatója. 1874-ben elnyert egy bécsi ösztöndíjat, elsősorban Brahms és Hanslick ajánlásának köszönhetően. A 70-es évek közepétől kezd kialakulni önálló stílusa, melyben a klasszikus modellekhez igazodó formálás a cseh-morva népzene elemeivel ötvöződik. 1878-ban, szintén Brahms javaslatára, Simrock kiadta Szlovák táncait, amivel külföldön is ismertté és népszerűvé vált. Későbbi műveit ismert dirigensek vitték sikerre Európa több országában, olyanok mint Bülow, Richter, Joachim. Brahmsot ekkor már barátjaként tisztelhette. 1884-ben a londoni Philharmonic Society meghívására Angliába utazott, ezt további utak és megbízások követték. Jelentősek operái (Král a uhlir 1874, Wanda 1876, Selma sedlák 1878, Jocobin 1889, Rusalka 1901 stb.), nyitányai (5 szimfonikus ouverture) és szimfonikus költeményei (Déli boszorkány, Az aranyrokka, szimf. variációk stb.), szimfóniái, kamaraművei (8 vonósnégyes, vonóstrió 2 hegedű-, brácsa, szextett, 3 quintett, zongoraquartettek és quintett, 3 zongoratrió stb.), zongoraművei és oratorikus kompozíciói. Dvořak stílusa a schuberti romantika egyik jellegzetes és egyéni oldalága, melyben a hangzási és ritmikus elemek rendkívüli túlsúlyba kerültek a melodika és a harmóniai koncepció felett. Ahogyan Schubert zenéjét gyakran a bécsi népies muzsika idealizálásának érezzük, úgy Dvořák zenéje az évszázados cseh népies muzsikálás tradíciójának közvetlen folytatásaként hat. Általa vált világszerte ismert műfajjá a Dumky, és a Furiant (gyors cseh tánc). Az Anglia számára irt kantátái közt a Stabat mater (1883) képviseli legnemesebben Dvořák kontrapunktikáját.

Richard Wagner

( Lipcse, 1813. máj. 22.- Velence, 1883. feb. 13.)
Német zeneszerző. Atyja rendőrségi hivatalnok volt, félévvel WAGNER születése után meghalt. Anyja hamarosan ismét férjhez ment egy Geyer nevű drezdai színészhez. Családja élénk kapcsolatban állt az irodalommal és színházzal, nyolc testvére közül négy került színpadra és ő is korán megismerkedett a színházi világgal. Az önálló színműírást már gyermekkorában kezdi, s Goethéhez hasonlóan izgatja képzeletét az otthoni bábjáték. 1828-ban a család Drezdából visszaköltözött Lipcsébe, Wagnert gimnazista korában itt éri az a két döntő hatás, mely fordulópontot jelentett pályájában: lemásolta Beethoven IX. szimfóniáját és hallja Schröder-Devrient-t a "Fidelio" címszerepében. Shakespeare hatása alatt lovagi rémdrámát fogalmazott (1827-29), s hogy zenét írhasson hozzá, a zeneszerzéstan tanulmányozásba fogott, de kevés sikerrel. Az 1830-as a júliusi forradalom Wagnert is belesodorja a diákmozgalmakba és abba az emancipált gondolatirányba, melynek Heine volt legfőbb vezére. Wagner 1831 őszén kezd újra rendszeresen zeneszerzést tanulni Theodor Weinlignél (a Tamás-templom kántora), minden egyéb tanulmányát abbahagyva. 1833-tól kórusvezető Würzburgban, itt fejezi be a Die Feen (Tündérek) c. operát. 1834-ben a magdeburgi színház karmestere, itt komponálja a Liebesverbot-ot (Szerelmi tilalom, szövege Shakespeare: "Szeget szeggel" c. vígjátéka nyomán). 1836-ban feleségül vette Minna Planert. Az ifjú feleség a königsbergi színházhoz szerződik, Wagner pedig vele tart. 1837-ben a rigai színházhoz kerül karmesternek és megírja Rienzi két felvonását. Rigából adósságai miatt szökni kényszerül, apró kereskedő-hajón, viszontagságos úton Londonba utazik. A tengeri viharok és norvég fjordok élénken eszébe juttatják Heine egy novelláját a bolygó hollandi mondájáról; így születik meg következő operájának alapötlete. 1839 nyarán Boulogneba érkezett, ott fölkereste Meyerbeert, hogy párizsi érvényesülése érdekében megnyerje a zenei divatdiktátor jóindulatát. Valószínűleg nem igaz, hogy Meyerbeer akadályozta Wagner párizsi érvényesülését, ahogy ezt Wagner később állította. Az viszont igaz, hogy Párizsban alantas zenei munkával tudta csak magát fenntartani. Itteni tartózkodása alatt (1839-42) indul meg Wagner írói pályafutása is; itt fejezi be Rienzi-t és dolgozza ki A bolygó hollandi-t, valamint egy Faust-szimfónia 1. tételét. Párizs mindenképpen fordulópont Wagner életében: itt jut el egyéni stílusához, itt ismeri ki végképp önmaga erejét, itt merül bele először a középkori mondavilágba és itt ismerkedik meg Habeneck dirigáló-művészetével, a párizsi operák műsordarabjaival, Berliozzal és Liszttel. 1842-ban sikerült a drezdai operával elfogadtatnia Rienzi-t és ennek előadása (okt. 20) hozza meg Wagner számára az első sikert. A drezdai opera egyik karmesteri állását zilált anyagi viszonyai miatt vállalja, bár teljes szabadságot szeretne nagy operatervei megvalósításához. A Bolygó hollandi bemutatása (1843) nem járt kellő eredménnyel s Wagner mindinkább úgy látja, hogy nem a mű, hanem a külsőségek azok, melyek a közönséget megragadják. Ekkor kezd forrni benne a társadalom megújításának forradalmi gondolatköre. (Elégtételnek érzi, hogy az idős Spohr Kasselban sikerre viszi a Hollandi-t.). 1845-ben befejezi és előadja a Tannhäuser-t; e műnek sikertelensége alakítja ki Wagnerben azokat a gondolatokat, melyeknek következetes továbbfejlesztése révén az opera teljes megreformálásához vezette el. Az 1846. és 47. év eredményei: Lohengrin, döntő jelentőségű drámaelméleti eszmék, Gluck: "Iphigenia Aulisban" átdolgozása és Beethoven IX. szimfóniájának (drezdai) korszakalkotó vezénylése. Utóbbi művet (Habenecken kívül) WAGNER előadó-zsenijének sikerült legelőszőr megértetnie a közönséggel. Az 1848-49-es forradalmi évek kapcsolatban állt Bakunyinnal és August Röckellel, cikket írt, szocialista beszédet mond a drezdai "Vaterlandsverein"-ban, és részt vesz (fegyvertelenül) a 49-iki felkelésben. Ennek bukása után - Weimaron át, Liszt segítségével - mint körözött politikai bűnös (Párizs érintésével) a szabad Svájcba menekült és Zürichben telepszik le. Feuerbach hatása alatt itt írja első jelentős elméleti írásait (Die Kunst und die Revolution, Das Kunstwerk der Zukunft, Oper und Drama), valamint "A Nibelung gyűrűje" trilógia szövegét. Svájci barátai közül leginkább Herwegh forradalmi irányú költőhöz és természetbúvárhoz ragaszkodott, a németországiak közül pedig Liszthez, ki anyagiakban is önzetlenül támogatta Wagnert, valamint 1850-ben Weimarban sikerre vitte a még előadatlan Lohengrin-t és Németországban eredményesen terjesztette Tannhäuser-t. Már a Nibelung-szöveg megírásakor is tisztában volt vele Wagner, hogy az ilyen nagyszabású mű csak "ünnepi játék" keretében és a maga céljaira készült önálló "eredeti színházban" adtató elő megfelelően. (A Bayreuthban később megvalósult terv eredetileg Zürichre szólt.). Wagner nagysikerű zenekari hangversenyeket és operaelőadásokat is vezényel Zürichben, ezek révén jut az előkelő és gazdag Wesendonk-családhoz. A fiatal Mathilde Wesendonk és Wagner közt lassanként szerelem fejlődik. Határtalan melankólia és az újjászületés érzete közt ide-oda hányatva fog hozzá a trilógia megzenésítéséhez (1853 őszén). Gondolkodására ekkor a legmélyebb hatást Schopenhuer filozófiája gyakorolja. 1855-ben a londoni filharmonikus zenekart vezényli és szorgalmasan dolgozik "A walkür" partitúráján. Nem bírván kivárni a trilógia befejezését, 1857-ben, a Wesendonk-szerelem közvetlen hatása alatt belefog Trisztán és Izolda komponálásába (a Siegfried a 2. felvonás közepén akadt meg). 1858-ben szerzői ügyben ismét Párizsban találjuk, majd Velencében, hova elmérgesedett családi helyzete miatt vonult el új művén dolgozni. 1859. márciusában Luzernbe költözik, itt fejezi be a Tristan-t, majd újra Párizs következett, ahol Otto Wesendonk anyagi támogatásának köszönhetően viszonylagos jómódban élhet. 1860-ban itt nagysikerű zenekari hangversenyeket rendez (itt adja elő legelőször a Tristan-nyitányt), 1861-ban a Nagyoperában betanítja a Tannhäuser-t, miután az 1. felvonáshoz új bacchanált írt. A 164 próbával előkészített kiváló előadás a befolyásos Jockey-Club intrikái miatt bukik meg, mivel ennek többnyire későn érkező tagjai nem tűrték, hogy a "balett" az 1. felvonásban legyen! 1861-ben Bécsbe költözik Wagner, hol először hallja a Lohengrin-t s ahol a Tristan előadásának terve az egyik főszereplő betegségén hajótörést szenved. Augusztusban részt vesz egy Liszt rendezte zeneünnepen, novemberben Velencében Wesendonkékkal találkozik és elhatározza A nürnbergi mesterdalnokok kidolgozását. Wagner tudja, hogy terveit csak fejedelmi pártfogó jóvoltából valósíthatja meg, s miután 1862 tavaszán teljes amnesztiát kapott, mind energikusabban kutat ilyen mecénás után. Közben mind silányabb állapotba jutnak pénzügyei, a bécsi Tristan-próbák ismét megakadnak, mire WAGNER elhatározza, hogy széleskörű hangverseny-propagandával fogja újabb művei sikerét előkészíteni. Közben mindjobban továbbromlanak pénzügyei. 1863. novemberében (Wagner berlini tartózkodása alkalmával) vallják meg egymásnak Cosima Liszt (ekkor még Hans von Bülow felesége) és Wagner, hogy boldogtalanok és szeretik egymást. 1864-ben az uzsorások elől Svájcba, Mariafeldbe szökik Wille Elizához, áprilisban Stuttgartban rejtőzködik, s bujdosása közben éri őt Lajos bajor király "billetje", melyben a fiatal, rajongó fejedelem magához szólítja őt. Ezzel Wagner egy csapásra "nagyhatalommá" vált Münchenben. Kezdeti sikereiben éppen Bülow segítette. Az első előadás a Tristan bemutatója volt Bülow dirigálásával és a Schnorr-házaspárral a címszerepekben. A nyarat Siegfried zenéjének továbbkomponálásávaI és a Parsifal-szöveg írásával tölti Wagner. Azonban a konzervatív körök Wagner elleni céltudatos hajszája elmérgesíti a helyzetet, és Wagner visszavonulni kényszerül. Először Genfben száll meg, majd Marseilles-ba rándul. Itt éri felesége (Minna) halálának híre. 1866 februárjában Triebschenbe költözik, ide követi őt, dacolva polgári balítélettel, férje és apja ellenkezésével, szerelmese: Cosima, akit csak 1870-ban vehetett feleségül. Műveinek müncheni előadásain és ezek előkészítésében 1867-től vett ismét részt, amikor ott szabadelvűbb irány jutott kormányra. A Mesterdalnokok 1868 jún. 21-i bemutatója hatalmas sikerrel járt és Wagner a királyi páholyból köszönte meg az ovációkat. 1869-ben születik meg fia, Siegfried s az ő megszületése napján fejezi be Wagner a Siegfried megzenésítését. Bár művészi kérdésekben különféle konfliktusai is támadtak a királlyal, aminek folytán karmesterei, Bülow és Richter, elvesztették müncheni állásukat, a fejedelem tovább is kitart mellette. Idillikus családi körben (időnként a fiatal Nietzsche látogatása hoz kellemes mozgalmasságot), dolgozik Wagner a tetralógia befejezésén. 1870. dec. 25-én felesége születésnapján játszatja el villájában a Siefried-Idyll-t. Színháza helyéül most már a nagy forgalomból kieső Bayreuth városkát szemelte ki Wagner, és a terv megvalósításához szükséges pénzösszeget az 1871 óta mindenfelé megalakuló Wagner-egyesületek propagandája és patrónus-egyletek útján igyekezett előkeríteni. Wagner 1872. ápr. 24-én kötözik Bayreuthba. Júliusban fejezi be a Ringet. A szükséges pénzösszeg előteremtése a Wagner-egyletek megfeszített munkája ellenére is csak a bajor kabinetpénztár segítségével sikerül. 1876-ban megkezdődnek a próbák, melyeken Wagner színészi, rendezői és karmesteri tehetségét is latba veti. Ez év júliusában jelenik meg Nietzsche "Richard Wagner Bayreuthban" c. tanulmánya. Augusztusban indulnak meg az előadások. A német birodalmat maga a császár képviselte, a karmester Richter János volt. Bayreuth lehangolóan nagy deficittel zárult, melyen ismét csak a király pénztára tudott segíteni. Élete utolsó éveit Wagner főként Olaszországban tölti, a Parsifalon dolgozva. E művet kizárólag a maga színházának szánta, hogy az a Wagneri előadóművészet érintetlen próbája maradhasson (a szerzőjogi törvény alapján 1913 óta adhatják Bayreuthon kívül is). A Parsifal-t bemutató cikluson Levi dirigált s a váratlanul nagy siker rendbe hozta a színház pénzügyeit. Wagner halála után Cosima (elhunyt 1930), majd mellette fia, Siegfried őrködtek az eredeti hagyományok érintetlenségén. Operái: A tündérek, Szerelemtiltás, Rienzi, A bolygó hollandi, Tannhäuser, Rajna kincse, Siegfried, Walkürök, Istenek alkonya, Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, Parsifal.

Bedrich Smetana

Cseh zeneszerző, 1824. március 2-án született egy csehországi kisvárosban Litomyšl-ben. Apja serfőző mester volt. Smetana tehetsége korán megmutatkozott. Négyéves korában már olyan ügyesen hegedült, hogy beültették a felnőttek vonósnégyesébe. 1830-ban nyilvános hangversenyen léptették fel. 1831-ben a család átköltözött Jindrichuv Hradec-ba, ahol Smetana már rendszeres zenei képzésben részesült. 1839-től a prágai gimnáziumba járt, megalakította első vonósnégyesét és zongoristaként is jelentős sikereket aratott. Egyik példaképe Liszt Ferenc volt. Ekkoriban kezdett el intenzíven érdeklődni a zeneszerzés iránt. Tanára, Josef Proksch ingyen vállalta képzését. Egy ideig a Thun grófoknál vállalt házitanítói állást, majd elhatározta, hogy magán zeneiskolát alapít. Az iskolaalapításhoz Liszt Ferenctől kért (és kapott) anyagi támogatást. Az 1848-49-es politikai események őt is megérintették, de a császári bosszú elkerülte. Ám 1856-ban úgy érezte, hogy jobb, ha külföldön keresi boldogulását. Elfogadta a göteborgi városi zenekar zeneigazgatói posztját és átköltözött Svédországba. Kiegyensúlyozott és boldog évek következtek. Betekintést nyert az európai zenei életbe, megismerkedett a legfontosabb zeneszerzők, Liszt, Wagner, Schumann munkáival, többekkel személyes kapcsolatba is került.

1861-ben a Habsburgok gyengülése nyomán enyhült a politikai légkör Csehországban és Smetana elhatározta, hogy hazatér. Nemcsak zeneszerzőként, hanem a cseh zenei élet szervezőjeként is igen aktív. Kezdeményezője lett a Cseh Nemzeti Színház felépítésének, hangversenyeket szervezett, zenekarokat, kórusokat, kamaraegyütteseket alapított. 1863-ban megírta a "A brandenburgiak Csehországban" című operáját, melyet beküldött egy cseh dalmű-pályázatra. A darabnak járó jogos első díjat csak az opera beadása utáni harmadik évben ítélték oda, igaz addigra már nem is lehetett tovább halogatni: a mű 1866-ban zajos sikert aratott. E siker nyomán Smetana gyorsan befejezte második operáját is ("Az eladott menyasszony"), mely az 1866. május 30-i bemutatón ismét lelkesedést váltott ki. Ezek után már nem lehetett halogatni a döntést: Smetanát 1866 őszén kinevezték az opera karnagyává. Hamarosan megtisztította a színház repertoárját, csak elsőrangú műveket állítottak színpadra, átszervezte a társulatot. További operákat komponált: Dalibor (1865-67), Libusa (1869-72), A két özvegy (1873), A csók (1875-76), A titok (1877-78).

1874-ben rohamosan romlani kezdett hallása, októberre teljesen megsüketült. Visszavonult a világtól, elköltözött Prágából, de a zeneszerzést nem adta fel. Ekkor komponálta hatrészes szimfonikus ciklusát a "Hazám"-at. (Vyšehrad, Moldva, Sárka, Csehország erdői és mezői, Tábor, Blanik.) Ennek az időnek a termése az e-moll vonósnégyes ("Életemből") valamint egy sor zongoramű és dal. 1884-ben februárjában abbahagyta a komponálást és két hónappal később egy prágai elmegyógyintézetbe szállították, itt érte a halál 1884. május 12-én. 

Pjotr Iljics Csajkovszkij

(Votkinszk, 1840. máj. 7. - Pétervár, 1893. nov. 6.)
Orosz zeneszerző. Jogot végzett és 1859-ben állami szolgálatba lépett. Bár fiatalon tanult már zongorázni, későn szánta magát a zenészpályára. 1863-ban elhagyta állását és az új pétervári konzervatóriumon A. Rubinsteinnél tanult zeneszerzést. Első zeneszerzői sikerei után 1866-77-ben a moszkvai konzervatóriumban tanított, elméletet, közben a komponálás mellett egy ideig zenekritikusi működést is folytatott. 1877 óta művei jövedelméből és egy nagylelkű mecénás (Meckné) jóvoltából csak a zeneszerzésnek élt. 1877 óta Európa szerte nyilvánosan is dirigált, 1888 után cári évdíjat élvezett. Klini háza, halála után múzeum lett (Csajkovszkij-archívum). Csajkovszkij Puskin romantikáját ülteti zenébe, az övéhez hasonló könnyed formáló képességgel. Csajkovszkij Oroszország egyik legjelentősebb szimfonikus zeneszerzője. A nyugati zene felé tájékozódó zenei nyelvezete internacionális érvényre törekszik anélkül, hogy nemzeti vonásait feladná. Amit egyrészt művészi karaktere határozatlanságaként, másrészt művészetének kozmopolita jellegeként értékelnek, az valójában Csajkovszkij zenei képzeletének kimeríthetetlen gazadagságát mutatja, amelynek segítségével rendkívüli szabadsággal önti formába a szubjektív kifejezés-tartalmakat. Esztétikája alapeszméit tekintve szemben állt a Balakirev körüli nemzeti orosz-zenei csoport, az Ötök esztétikájával, a hozzájuk fűző baráti kapcsolatok ellenére is. Fontosabb művei: Hat szimfóniája, Manfréd (szimfonikus költemény), szvitek, nyitányok, Variáció egy rokokó témára, hegedűverseny, zongoraversenyek, kamaraművek, operák (Anyegin, Pikk dáma, Jolánta, Az orleansi szűz) balettek (Diótörő, Hattyúk tava, Csipkerózsika)

Medveczky Ádám

1941-ben született Budapesten. Zongorázni tanult, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán az ütőhangszer tanszakot végezte el. Mint ütőhangszeres, 1960-tól 1969-ig a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagja volt. 1968-ban felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karmesterképző tanszakára, ahol tanára Kórodi András volt. 1971-ben a megszerzett diploma után olaszországi kurzuson vett részt. 1969-ben bekerült a Magyar Állami Operaházba. Jelenleg is fő munkahelye. Volt korrepetítor, karmester, 1990-től 1993-ig pedig zeneigazgatója lett az Operaháznak. 1974-től a Zeneművészeti Főiskolán tanít, jelenleg docensi kinevezéssel az ének-opera tanszakon. 1987-től 1996-ig a Magyar Posta Szimfonikus Zenekarának (jelenleg MATÁV szimfónikusok) zeneigazgatója volt. 1997-től a Győri Filharmónikus Zenekar első karmestere lett. Jelenleg az ország zenei életében aktívan vesz részt, mint karmester és tanár. Európa szinte valamennyi országában szerepelt, két alkalommal Amerikában is vezényelt.