Händel: Vízi zene - részletek Haydn: A Teremtés - ária Haydn: G-dúr ("Az este") szimfónia, No. 8 - IV. tétel: A vihar Vivaldi: A négy évszak - Tavasz és Tél Rossini: A sevillai borbély - Viharzene a II. felvonásból Händel: Izrael Egyiptomban - Özönvíz
(Rohrau [Alsó-Ausztria], 1732. márc. 31. - Bécs, 1809. máj. 31.) Osztrák zeneszerző. Apja falusi kádármester volt. 1737. Joh. Matthias Frankh hainburgi tanító és templomi karnagy, a család rokona, veszi át a kisfiú nevelését; itt tanul meg HAYDN különböző hangszereken játszani s itt kerül először közvetlen érintkezésbe a népies zene világával. 1739. Georg Reutter bécsi udvari karmester, zeneszerző és egyházi karnagy figyelmessé lesz a kis parasztfiú énekére és leszerződteti a bécsi Szent István-templom énekkarába. (1740-49). Itt énekel HAYDN a székesegyház kórusában Reutter vezetése alatt s bár rendszeres zenei oktatásban itt sincs része, Bécs zenei életének középpontjában alkalma van megismerkedni a régibb és újabb zenei irodalom (főként német és olasz egyházi kompozíciók) jelentékeny részével; másrészt a kórus világi funkciói (közreműködés udvari ünnepségeken stb.). A világi énekes kultúra kapuit is magnyitják előtte. 1749-59-ig többnyire szűkös anyagi viszonyok között élt Bécsben, leckeadásból, korrepetálásból, zenekarokban való alkalmai közreműködésből tartva fenn magát. Ez idő alatt kerül a legszorosabb összeköttetésbe Bécs sokrétű zeneéletével, ezzel a népies elemekkel teli, a napi élet minden vonatkozását átható, eleven és gazdag kultúrával, melybe mint előadó-muzsikus és mint zeneszerző egyaránt belekapcsolódik (szerenádok, divertimentók, 1751. első színpadi műve: Der neue krumme Teufel. c. népies vígopera stb.). Erre az időre esik megismerkedése Bécs zenekedvelő főúri házaival is, ahová N. Porpora, a híres olasz zeneszerző és énektanár révén jut el; Karl Joseph von Fürnberg tanácsos zenekedvelő házának összejöveteli számára írja első kamarazeneműveit, nevezetesen első vonósnégyesét (1755), melyet hamarosan továbbiak (17 vonósnégyes, 6 scherzando vonósokra és fúvósokra stb.) követnek. 1759-60. Morzin gróf házi karmestere és zenedirektora Lukavecben; az ő zenekara számára írja (1759) első szimfóniáját. A zenekar feloszlatása után második karmesternek szegődik el Esterházy Pál Antal herceg kismartoni rezidenciájára, ahol Gregorius Werner karmester alatt kezdi meg működését 1761 tavaszán (máj. 1.). Pál Antal herceg halála után (1762) Miklós József herceg veszi át a zenekart. HAYDN Werner utódává lesz s 28 évig áll a hercegi zenekar élén; 1766-ig állandóan Kismartonban tartózkodik, 1769. átköltözik a zenekar Eszterházára s HAYDN 1790-ig rendszeresen itt vagy Kismartonban tölti a telet; angol utjai után is lerándul Kismartonba nyaranként (1803-ig). Ez az új állása, ha sok szempontból terhes megkötöttséggel is jár, döntő hatással van HAYDN egész művészi kialakulására, mert részben szakadatlan produkcióra való ösztönzést jelent, részben szabad kísérletezési lehetőséget, állandó, kész apparátust biztosit számára. Kismartonban és Eszterházán jelentékeny zenekar működik (tagjai között Tomasini hegedűs, Weigl csellista stb.), hangversenyek, zenés ünnepségek, színielőadások egymást érik s HAYDN szimfonikus és kamarazeneművei itt kész keretekre találnak. HAYDN nem is vált meg többé a hercegi rezidencián betöltött állásától; mikor 1790. Miklós József herceg halála után Antal herceg feloszlatja a zenekart, HAYDN karmesteri címmel és nyugdíjjal kötözik vissza Bécsbe. Itt éri Salomon hegedű és a hangverseny-vállalkozó londoni meghívása. Két londoni útja (1790-92 és 1794-95) alkotóerejének (12 nagyszimfónia) s egyúttal sikereinek művészi diadalának tetőpontját jelenti (1791 jul. ünnepélyes külsőségek között doktorrá avatják Oxfordban) s Händel oratóriumaival való megismerkedése révén további fejlődésre is elhatározóan jelentős 1795., Esterházy Antal hg. utódja, Miklós alatt, újra megalakul az eszterházai zenekar s vezetését most is HAYDN vállalja el 1798 ápr., 29. Bécsben bemutatják a Teremtés-t (Die Schöpfung, Lindley angol eredetije nyomán van Swieten szövegére), 1801 ápr. 24. az Évszakokat (Dei Jahreszeiten, van Swieten szövege, Thomson angol eredetije nyomán), ezt a két nagy oratóriumot, melyek HAYDN-t késő öregkorának küszöbén (a bemutatójuk idején HAYDN 66, ill. 68 esztendős) hazája legnépszerűbb mesterévé avatják. 1800. márciusában ŤSchöpfungť-ját vezényli Budán; az 1800-as évektől (1803) kezdve haláláig visszavonultan él Bécsben. Ebben az időben írja 6 ünnepi nagymiséjét; példátlanul népszerűvé lett császárhimnusza, a Gott erhalte (1797), melyet egyik vonósnégyesében (Kaiser-quartett) is feldolgozott, szintén öregkori művei közül való. Halála Bécs francia megszállás idején következett be. Hamvait 1820-ban a kismartoni vérkápolnában helyezték el. Munkássága a hangszeres zene történetében korszakalkotó jelentőségű. Bizonyos, hogy a teremtés és az Évszakok az oratórium történetében határjelző fontosságúak, hogy Händel oratóriumainak (elsősorban az Izrael Egyiptomban c.-nek) nagy élménye nyomán HAYDN itt új, szabad önálló oratóriumstílust teremtett, mely természeti képeinek csodálatos közvetlenségével, egész atmoszférájának mély és nemes költészetével, zenekari tételeinek és kórusainak nagyszerű mozgalmasságával magában áll a zeneirodalomban. HAYDN munkásságának igazi súlypontja azonban tisztán instrumentális művei: a szimfóniák és a vonósnégyesek jelentik. HAYDN munkássága itt szorosan odakapcsolódik elődjeinek művészetéhez a 18. század hangszeres irodalmához, melynek hagyományos formáit és kereteit sokáig változatlanul megőrzi (5-tételes vonósnégyes-divertimentók, 3-tételes szimfóniák). Hangszeres stílusára a mannheimi zeneszerzők orkeszter- és kamarazene-stílusa volt legdöntőbb hatással. Fejlődése általában sokkal lassúbb tapogatódzóbb, mint például Mozarté; azokkal a nagy művekkel, melyek az egész hangszeres zeneirodalomnak újat mutatnak, csak 50 éves korán túl lép a nyilvánosság elé. Az un. orosz quartettek-től (1781) kezdve azonban megtalálta itt is legszemélyesebb hangját s ezentúl a kamarazene új nyelvezete és formatechnikája (a szonátaforma végleges kialakítása stb.) teljesen az ő sajátja a tematikus dolgozásmód korszakos reformja, a vonósnégyes hangszer-tagjainak szabad individuális megszólaltatása, általában melodikusan differenciált hangszerkezelést az új, szabad polifónia, az áttört hangszerstílus: mindez a mannheimi zeneszerzők műveiben jelentkezik először, de itt érlelődik kész, alapvető eredménnyé. HAYDN ehhez az új zenei nyelvhez lassú, tervszerű munka útján érkezett el. A tisztán melodikus nyelvezetből kiindulva, mohón felfigyel Ph. Em. Bach szonátastílusára s az a gáláns zenéből kinőtt, de lényegében romantikus, forradalmian szabad és nyugtalan művészet eddig sohasem hallott lehetőségekre, szabad formákra és komplikáltabb feldolgozásmódra tanítja. Szonátáiban HAYDN valóban maga is maradt ezen a nyomon; zongorával kombinált kamarazenéje pedig nem haladta meg a 18. század kamarazenéjének általános technikai nívóját (trióiban például a cselló megmarad Ťbasszushangszernekť, hegedű és zongora legtöbbször Ťkoncertálnakť stb.). Szimfóniáiban és vonósnégyeseiben azonban rátalált az újabb zenei kifejezésmód birodalmához vezető útra. Ezen az úton két hatalmas vezetője támadt: egyik a szigorú kontrapunkt, melyet egy időre teljesen magáévá tett, másik a lelkéből újból meg újból elementáris erővel feltörő népi muzsika. Ez a kettő vezeti el az új formai eredményekhez (részben a mannheimiek nyomán; pl. a menüettnek, mint népies és szimfonikus táncdarabnak a szonáta illetőleg szimfónia kereteibe való befoglalásához), a tematikus feldolgozásmód reformjához s egy sajátosan egyéni, szabadabb lírai kifejezésmódhoz (utolsó quartettek). A zenekari muzsika monumentális formája, a szilárd egységbe foglalt négytételes szimfónia ezen ponton eddig sohasem ismert tartalommal telik meg: az osztrák népi zene közvetlen és intim hangja mellett megcsendülnek egy tragikus mélységeket idéző, drámai erőben gazdag, széles ölelésű új kötészet hangjai (12 londoni szimfónia 1790-95). Ezeket az új, tragikus hangok, ezek a démoni árnyékok, drámai kitörések már Beethovennel rokonok s ha bizonyos is hogy Mozart hatása nélkül nem öltöttek volna ilyen alakot HAYDN lelkében lényegükben függetlenek minden más zenétől. Minden iránytól s HAYDN legsajátosabban egyéni, zárt világából fakadnak. Természetes, hogy HAYDN zenéje ezekben a monumentális magasságaiban már magányos művészet volt s hogy a népszerű mester hívei számára sokáig megközelíthetetlen maradt; innen van hogy HAYDN a köztudatban sokáig megmaradt annak a bölcs öregnek (Papa Haydn), patriarchálisan kedélyes, gyermekesen naiv és problémátlan művésznek amilyennek fiatalkori népies, vagy későbbi, könnyebb s népszerűbb művei nyomán elképzelték. Hozzájárult ehhez, hogy HAYDN, bár őszintén s mélyen vallásos ember volt, korának általános szokása szerint egyházi műveiben is (misék) mindig instrumentális világi kompozícióinak nyelvén szólal meg. Bizonyos, hogy ez a meleg és bensőséges otthoni hang, a teli szívből kacagó humor és a rezignáció érzelmesen merengő lírája HAYDN zenéjébe szólal meg először; de mindez még távolról sem meríti ki HAYDN egész költészetét. A komor tépelődés és a fájdalmas pátosz HAYDN zenéjének éppoly organikus vonásai, mint a polgári humor és szentimentalizmus; emellett ne feledjük, hogy HAYDN ifjúkorában épp ez a szabad érzelmesség jelentett forradalmi újdonságot az öregebb generáció szigorúbb s fegyelmezettebb művészetével szemben. De az érzelmek egész skáláját mindenütt ugyanaz a természetes egészség, az életnek ugyanaz a rajongó és áhítatos szeretet, ugyanaz a közvetlen és spontán poézis hatja át. Az a tervszerű, szakadatlan és szívós részletmunka pedig mellyel HAYDN- jóformán autodidakta-módra- alkotómunkásságának eredményeihez eljutott, a hatalmas fantázia és roppant temperamentum mellett, rendkívüli szellemi perspektíváról és minden részletében kidolgozott, átfogó művészi koncepcióról tesz tanúságot. - Művei: több mint 100 szimfónia (közöttük: Le midi 1761, Le soir 1767, L'ours [A medve] 1788, Gyermekszimfónia, 1778, La chasse 1780, Der Philosoph 1764, Der Schulmeister 1774, Búcsúszimfónia 1772, [fisz-moll], Oxford-sz. 1788, Militair-sz. 1794, Paukenschlag-sz. 1791, Paukenwierbel-sz. 1795, stb.), oratóriumok (a már említetteken kívül: Il ritorno di Tobia 1775 [az 1784. hozzákomponált Vihar-kórust mint motettát szokták énekelni]), világi kantáták, (Arianna a Naxos 1789, The storm 1792); a Krisztus hét szava a keresztfán c. oratórium (Die sieben Worte des Erlösers am Kreuz 1785, ered. a szimfóniák közé tartozik; később vonósnégyesre írta át, M. Haydn pedig oratóriummá alakította); 14 mise (közöttük a 6 ünnepi nagymise: Paukenmesse [1796], Nelsonmesse [1797], Theresiamesse, Harmoniemesse, Heiligmesse és Schöpfungsmesse), offertoriumok, motettek és egyéb egyházi kompozíciók (Stabat mater 1773); 24 opera, jórészt a kismartoni és eszterházai rezidenciák számára (Orlando paladino 1782, Lo speciale, Bécs 1770, Armida 1784, L'isola disabitata 1779 La vera costanza 1776 [a bécsi udvari operaház részére, itt azonban akkor nem került előadásra, előbb Kismartonban, majd Pozsonyban játszották], L'anima del filosofo, London 1791 stb.); 66 divertimento, szextett és kassatio, 20 zongora- és 9 hegedűverseny, 6 versenymű csellóra, 16 egyéb hangszerekre (fuvola, kürt, baryton), 77 vonósnégyes (közöttük az op. 64., 74., 76. quartettciklusok [napquartettek 1774, a Pál orosz nagyhercegnek ajánlott orosz quartettek 1781 stb.]), 33 zongoraszonáta és egyéb zongoraművek, 35 zongora-trió, 3 zongora-fuvola-cselló-trió, 30 vonóstrió, barytonra való darabok (mintegy 175), dalok, kánonok, énekes quartettek stb. Munkáiban több helyütt felcsillannak magyar reminiszcenciák, a verbunkos-zene nyomai: így d-dúr zongoraversenyének ŤRondo all' Ongareseť-jében (1784) és G-dúr zongoratriójának utolsó tételében (1795); két dalára Verseghy és Csokonai a maguk szövegét applikálták (Thirzis sírja fellett, ill A pillangóhoz).
Antonio Vivaldi
Az itáliai barokk zene egyik legnagyobb, s máig legnépszerűbb mestere. 1678. március 4-én született Velencében. Apja eredeti foglalkozása borbély volt, de ügyesen játszott hegedűn, s a San Marco bazilika kibővített zenekarában már szerződtetett muzsikusként alkalmazták. Antonio Vivaldi igen kis testsúllyal, koraszülöttként jött a világra. A keresztlevél tanúsága szerint "per pericolo di morte" (életveszély miatt) a bábaasszony azonnal meg is keresztelte. A fiú apja zenei tehetségét és vöröses-szőke haját örökölte. (Vivaldi gyakori gúnyneve: a rőt pap).
Zenei tanulmányairól, tanárairól keveset tudunk. Gyakran helyettesítette apját a bazilika zenekarában. Az egyházi szolgálatban eltöltött tanuló évek után nem meglepő, hogy Antonio Vivaldi a papi pályát választotta, ráadásul ez a XVII-XVIII. században még egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a muzsikusi, zeneszerzői hivatással.
Feltételezhető, hogy 1703-ban, Rómában Corellitől tanult hegedűjátékot és zeneszerzést. 1704-től hegedű-tanárként (Maestro di violino) az Ospedale della Piéta szolgálatában állt. Ez az intézmény Velence egyik leghíresebb és legmagasabb színvonalú képzést nyújtó árvaháza volt. (Velence már a XIV. századtól kezdve igen magas színvonalú árvaházakat, nevelőintézeteket tartott fenn, jórészt magánadományokból.) Az Ospedale ("Kis korház"), hasonlóan Velence más nevelő intézeteihez, az általános képzés részeként zenét (karéneket, zeneelméletet, szóló éneket és hangszeres zenét) tanított. A kizárólag lányokat tanító Ospedale pénteki és vasárnapi koncertjei a maguk korában igen híresek voltak. A koncertek bevétele kiegészítette az intézmény költségvetését, így az intézet vezetői támogatták, hogy a zenei képzés a lehető legmagasabb színvonalú legyen. Egy orosz utazó (Pjotr Andrejevics Tolsztoj) így számolt be Velencei élményeiről (1698): Velencében vannak női kolostorok, amelyeknek lakói orgonán és más hangszereken játszanak, és olyan csodálatosan énekelnek, amilyen lágy és harmonikus éneklést sehol a világon nem találni. Jönnek is mindenfelől Velencébe, hogy beteljenek ezzel az angyali énekkel..." Száz évvel később (1790-ben) Goethe sem mulasztja el, hogy felkeresse ezeket az egyházzenei hangversenyeket. Vivaldit eleinte karnagyként, később koncertmesterként foglalkoztatták, ám a zenei vezetéssel megbízott Franceso Gasparini betegeskedése miatt egyre inkább átvette az Ospedale teljes zenei irányítását.
A zenekar Velence legjobb együttesévé fejlődött, s igen valószínű, hogy ez már kizárólag Vivaldi érdeme volt. Az Ospedale vezetősége fizetésemeléssel (1708) illetve állandó évi javadalmazással (1711) ismeri el Vivaldi munkáját, akinek híre ekkorra már Velencén túlra is eljut. A városba érkező külföldi utazók nem mulasztják el meghallgatni Vivaldi együttesének koncertjeit. Számos európai uralkodó tette tiszteletét Vivaldi előadásain. IV. Friderik, dán király, 1709-ben tartózkodott Velencében, s személyesen is megismerkedett Vivaldival, aki később neki dedikálta tizenkét hegedűszonátáját (op. 2). 1713-tól kezdve Vivaldi már hivatalosan is az Ospedale házi zeneszerzője, viszont a szemináriumok vezetését már nem bízták rá. Ebben az is közrejátszhatott, hogy Vivaldi operaszerzői ambíciói miatt szabadságot kért az intézettől. Öt év alatt (1713-1718) nyolc operáját mutatták be Velencében, s nem csak szerzőként jegyezte e műveket, hanem színházi vállalkozóként is. "A vállalkozó a híres Vivaldi volt" - jegyezte fel naplójában egy német utazó 1715-ben, egy velencei operaelőadás után. 1719 és 1723 között Vivaldi Mantovába költözött s a darmstadti herceg szolgálatában állt. 1723-ban ismét visszatért az Ospedaléba. 1724-ben operaszerzőként Rómában is bemutatkozott, 1725-ben pedig XIV. Lajostól kap felrést (Glória). 1725 és 1735 között nem szerepel neve az Ospedale iratai között, valószínűleg ebben az időben egyáltalán nem állt szolgálatban.
Ez az időszak európai utazásokkal telt, s többek között Bécsbe is eljutott (VI. Károly meghívására). Utazásai nem akadályozták meg abban, hogy Velence számára újabb operákat írjon, s gyakran visszatért szülővárosába, hogy személyesen irányítson egy-egy előadást. 1735-ben újra az Ospedale szolgálatába állt, a szerződés fennmaradt szövege egyértelműen utal arra, hogy a vezetőség nem nézte jó szemmel Vivaldi gyakori utazásait. Életmódja (elsősorban Anna Giraud énekesnőhöz fűződő viszonya miatt) hivatalos egyházi feddésben is részesült: megtiltják, hogy a Vatikáni fennhatóság alá tartozó Ferrarában operáját bemutattassa (1737). A döntés anyagilag és erkölcsileg is súlyosan érintette Vivaldit. Nemzetközi hírneve továbbra is töretlen volt. 1740-re végérvényesen megromlott a viszonya az Ospedale vezetésével, s Vivaldi elhagyta az intézetet. Néhány dokumentum arról árulkodik, hogy ebben az időben Vivaldi tekintélye már nem nyújt védettséget a nemzetközi hírű komponistának: "Nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy nem becsülik többé érdeme szerint ebben az országban, ahol a divat a legfontosabb, ahol már túlságosan sok ideje hallgatták műveit, és ahol a tavalyi zenének nincs keletje többé." - írta Charles de Brosses 1739-ben. 1740-ben meglehetősen rossz anyagi helyzetben hagyta el Velencét. Bécsbe indult, ahol még számíthatott régi pártfogójára, VI. Károlyra.
Ám a császár 1740 októberében meghalt, s az örökösödési háború teljesen lekötötte az államkincstár erejét. Vivaldinak sem megrendelésre, sem pedig állásra nem volt kilátása. A szász udvartól remélt megbízást, de betegsége miatt nem tudott továbbutazni Drezdába. 1741 júliusában halt meg Bécsben. Halálára jellemző, hogy pontos dátumára csak 1938-ban derült fény. Életművét gyakorlatilag elfeledte az utókor. Igen árulkodó, hogy Leopold Mozart híres (1756-ban megjelent) hegedűiskolája például egyetlen egy példát sem mutat be az egykor legnagyszerűbbnek tartott hegedűs műveiből. Vivaldi neve a XIX. század második felében vált újra érdekessé, amikor a Johann Sebastian Bach műveinek összkiadása elkezdődött. Ekkor kerültek elő Bach Vivaldi-átiratai, ami ráirányította a figyelmet az eredeti művek komponistájára. Igaz, ekkor gyakorlatilag alig-alig volt hozzáférhető Vivaldi kompozíció. 1926-1930-ban azonban előkerült egy óriási zenei gyűjtemény, mely nem kevesebb, mint 300 koncertet, 8 szonátát, 14 operát, öt kötetnyi egyházi művet és két kötet vokális kompozíciót tartalmazott, valamennyi Vivaldi műve. Innen lehet számítani Vivaldi újrafelfedezését és azóta is tartó népszerűségét.
Gioacchino Rossini
A romantikus olasz opera szerzőtriászának (Bellini, Donizetti, Rossini) legtermékenyebb és legszerencsésebb életű alkotója volt. Világhírét 40 operájával alapozta meg, melyeket hihetetlenül rövid idő (23 év) alatt alkotott meg. Utolsó operája után közel négy évtizedig (haláláig) viszont egyetlen új színpadi művel sem jelentkezett. Alkotói energiájának, inspirációjának látványos hanyatlása egyaránt izgalomban tartja életének kutatóit és a laikus közvéleményt Kimerítő és elfogadható magyarázat természetesen nem született arra a kérdésre: miért hagyta abba Rossini a komponálást. Már a kortársak is tisztában voltak korszakos zsenijével, jelentőségét a neves filozófus, Schopenhauer fogalmazta meg igen világosan, amikor a 19. század első évtizedeit így jellemezte: Beethoven és Rossini kora. E két nagyság két teljesen különböző zenei, művészi világot testesít meg, de egyikőjük zenéje nélkül sem lehetne megérteni a zenei romantika kezdeteit.
Rossini 1792. február 29-én született Pesaróban. Korán elkezdett zenét tanulni, Bolognában a zenei tanulmányok mellett már a városi színházban is dolgozott, mint zenekísérő és énekes. 1805-től "maestro di cembalo"-ként több társulat előadásában vett részt. 1806-ban, még a bolognai líceumi években komponálta első operáját ("Demetrio e Polibio), melyet 1812-ben, Rómában, színpadon is bemutattak. 1808-ban vizsgakantátával zárta tanulmányait. 1810-ben egyfelvonásos vígoperával mutatkozott be Velencében ("La cambiale di matrimonio"). Első nagy sikerét Milánóban aratta a "La pietra del paragone" című vígoperával (1812). Európai hírnévre az 1813-ban írt "Tancredi"-val tett szert. 1815-ben szerződést kötött Domenico Barbaja, színházi vállalkozóval és elvállalta a nápolyi San Carlo színház vezetését, mely évi két új opera megírására is kötelezte. Rossini a nápolyi kötelezettségek mellett más városok számára is komponált. Sőt: a nem Nápoly számára írt darabok néha nagyobb sikert és hírnevet hoztak számára (pl. Sevillai borbély, Róma, 1816). 1815 és 1822 között 19 operát komponált, s legtöbb műve Európa legfontosabb színházaiba is eljutott. 1822-ben több hónapot töltött Bécsben, ahol már-már hisztérikus rajongás vette körül. (A legenda szerint találkozott Beethovennel is.) 1823-ban komponálta utolsó olaszországi operáját a "Semiramide"-ot, majd Párizsba és Londonba utazott. London hatalmas anyagi sikert is hozott számára, ám a legmagasabb francia politikai körök kérésére végül Párizsban telepedett le. Maga a francia király szerződtette a párizsi olasz színház vezetésére, valamint további operák komponálására. A hatalmas várakozás ellenére Rossini munkatempója a korábbi szédítő sebességhez képest alaposan visszaesett, régebbi műveinek bemutatóival azonban továbbra is uralta a francia közönséget. Néhány korábbi művét alaposan átdolgozta, (szinte újraírta) s e művek (mint például a "Mózes") a francia nagyopera műfajteremtő darabjaivá váltak. Utolsó operája a Tell Vilmos, 1829-ben mutattak be. A premier sikere után rövid időre Olaszországba utazott, majd visszatért Párizsba. További operatervei is voltak, de egyiket sem váltotta valóra. 1836-ra végleg megérlelődött benne az elhatározás: nem ír több operát. Néhány kisebb egyházi kompozíción valamint a Petite Messe Solennelle-n (Kis ünnepi mise) kívül nem írt több zeneművet.
1868. november 13-án halt meg Passy-ban.
Jelentősebb operái: La scala di seta (A selyemlétra), 1812; L'italiana in Algeri (Az olasz nő Algírban), 1813; Il turco in Italia (A török Itáliában), 1814; A sevillai borbély, 1816; Otello, 1816; Cenerentola (Hamupipőke), 1817; La gazza ladra (A tolvaj szarka), 1817; Mózes, 1818, átdolgozva 1827; La donna del Lago (A tó asszonya), 1819; Le comte Ory (Ory grófja), 1828, Tell Vilmos, 1829.
