Claude Debussy (1862-1918) nem egy kompozícióját hosszú időn keresztül, akár évekig érlelte, tökéletesítette. Így volt ez a Három nocturne esetében is, amelynek terve először a zeneszerző egy 1892. szeptemberi levelében merült föl "Három alkonyati jelenet" címmel. A Nocturnes kompozíciós munkája 1893 és 1899 között zajlott, az első két darab bemutatója 1900-ban, a teljes sorozaté egy évvel később volt. Az ősbemutató alkalmából Debussy részletes programot fűzött a ciklushoz: "A Noktürnök elnevezés ezúttal általánosabb, elsősorban dekoratívabb jelentésében értendő. Tehát nem a nocturne megszokott formájáról van itt szó, hanem mindarról, amit ez a szó sajátos benyomásokban és megvilágításokban magában foglal. Felhők: az ég mozdulatlan képe a felhők lassú és melankolikus vonulásával, amely halvány, fehéres szürkében hal el. Ünnepek: a mozgás, a levegő táncoló ritmusa, rikító fények fellángolásával; ugyanakkor egy felvonulás epizódja (vakító, kísérteties látomás), amely az ünnepség közepette zajlik le, abban elvész, és miközben a háttér mozdulatlan marad, tovább zajlik az ünnepség, minden mozgalmasságával, zenével és táncoló fényeivel, mindent átfogó ritmusával. Szirének: a tenger, végtelen ritmusával; a holdfényben ezüstösen ragyogó hullámokból a szirének titokzatos éneke csendül ki, kacag, majd elhal."
Debussy nocturne-jei valóban nem hozhatók közvetlen összefüggésbe sem a 18. század "éji zenéivel", sem pedig a 19. század hasonló nevű lírai zongoradarabjaival. Debussy címadása James Whistler angol-amerikai festőművésznek az 1870-es években készült híres Nocturne-sorozatára utal. Whistler impresszionista képei a Temzét ábrázolják alkonyati megvilágításban. (Érdekes, hogy a festőművész máskor is szívesen adott "zenei" címeket alkotásainak: találhatunk köztük Szimfóniákat és Harmóniákat is. Whistler ezekkel az elnevezésekkel is közelíteni kívánta művészetét a leginkább anyagtalannak és elvontnak tartott művészeti ág, a muzsika felé. Meglepően sok a hasonlóság Whistler és Debussy művészetfelfogásában: mindketten elvetették, hogy a művészetnek érzéseket vagy eszméket kellene kifejeznie, és az önmagáért, az önmaga szépségéért való műalkotás ideáját képviselték.)
A Nocturnes első tétele fátyolos hangszíneivel és egyenletesen haladó negyedeivel teremti meg a lassan vonuló felhők képzetét. Az Ünnepek című második darabban a sodró ritmikáé a vezető szerep. A "felvonulás" hangjai fokozatosan közelednek: a pengetett mélyvonók, az üstdob és a hárfák kísérete fölött először csak három szordinált trombitán halljuk az "indulót", majd a menet egyre közelebb ér és fenyegetőbbé válik. Az utolsó tétel szirénhangjait - Debussy zseniális hangszerelési ötletéből adódóan - szövegtelen kórus, egy 16 tagú nőikar szólaltatja meg. Bizonyára nem véletlen, hogy a Szirének szekundtematikája Debussy egy másik "tengeri zenéjének", a néhány évvel később írt La Mernek mindkét szélső tételében is felbukkan.
Arnold Schönberg
(Bécs, 1874. szept. 13. - Los Angeles, 1951. júl. 13.) Osztrák zeneszerző. Zeneileg autodidakta. Egyetlen tanítója Zemlinsky volt (1894), akinek barátsága igen sokat jelentett Schönberg fejlődésében, később sógorává is lett (1901). Első előadott műve, egy D-dúr vonósnégyes (1897) nagy sikert aratott. 1900-ben néhány Bécs környéki munkásdalegyletben karmesterkedett: az ekkor készülő monumentális Gurre-Lieder komponálását anyagi okokból megszakította, és mások operettjeinek hangszerelésével tartotta fenn magát. 1901-ben Berlinbe költözött, kabaré-karmesterséggel és egyéb zenei napszámos munkával kereste kenyerét. Richard Strauss (a Gurre-Lieder első részének partitúrája alapján) Liszt-ösztöndíjat szerzett számára, valamint zeneszerzés-tanári állást a Stern konzervatóriumon. Strauss, aki ekkor még lelkesen támogatta Schönberget, később gúnyos hangon kritizálta. 1903-ban visszaköltözött Bécsbe, és zeneszerzés-tanításból élt (legnevezetesebb tanítványai: Anton Webern, Alban Berg, H. Jalowetz,. Erwin Stein, később Egon Wellesz). Mahlerrel a Verklärte Nacht előadása alkalmával ismerkedett meg (1903). 1904-ben megalapítja Zemlinsky, Wöss, Posa, Weigl és Hoffmann társaságában a "Vereinigung schaffender Tonkünstler"-t (díszelnöke: Mahler), mely csak egy évadot ért meg, de itt adják elő többek közt Schönberg Pelléas-át is. Az első "Schönberg-botrány" 1907-ben játszódott le a Kamaraszimfónia bemutatása közben. 1910-11-ben befejezi a Gurre-Lieder partitúráját, közben Schönberg a bécsi zeneakadémián mint szabad tanfolyamot vezető tanár működik. 1911 őszétől ismét Berlinben költözött, előadásokat tart és komponál. 1912-ben Németország több városában bemutatják a Pierrot lunaire-t. 1918-ban megalapította a "Verein für musikalische Privataufführungen"-t (Zenei magánelőadások egyesülete) Bécsben, melynek az új zene művelése szempontjából korszakalkotó jelentősége volt (tökéletes interpretáció megfelelő próbamennyiség segítségével, az új művek többször egymásután való előadása, nyilvános próbák, stb.). Amsterdamban megválasztják a nemzetközi Mahler-szövetség elnökévé, u. o. 1920-21. előadásokat tart a zeneszerzésről. Az egyesület ideje nagy részét leköti. Erre az időszakra esik új kompozíciós technikájának kidolgozása (a 12, csak egymásra vonatkoztatott hanggal való komponálás módszere, általánosan ismert neve, a dodekafónia). A egyesület köréhez tartozott H. E. Apostel, H. Eisler, R. Kolisch, K. Rankl, R. Serkin, E. Steuermann és H. Swarowsky. 1925-ben kinevezték a Berlini Porosz Művészeti Akadémia zeneszerzési mesteriskolájának vezetőjévé. 1933-ban, rövid franciaországi tartózkodás után az USA-ba emigrált. 1934-ben, Los Angelesben telepedett le, 1936-tól 1944-ig a Univ. of California tanára volt. A háború után az izraeli letelepedésen gondolkodott, de egészségi állapota miatt már nem vállalkozott az utazásra. Schönberg a 20. század elején új fejezetet nyitott a zene történetében. Mint a tonalitás mélységes ismerője és értője, Bach és bécsi klasszikus mesterek művészetéből indult ki. Szerves alkotói fejlődése során a zenét tonalitás határáig vitte el, sőt - elsőként - azon túl, a hangnemhez már nem kötött, atonális kompozíció világába. Első, még tonális alkotói korszakában (1897-1907) még elsősorban Wagner és Brahms nyomát követte. Ebből fejlesztette ki rövid idő alatt és egyre határozottabb formában saját zenei nyelvét. A korszak záródarabjai a Kamaraszimfónia, op. 9 és a II. vonósnégyes, op. 10. A második korszak (1908-1921) már mentes minden tonális kötöttségtől. E korszakában készült az énekbeszédet alkalmazó Pierrot lunaire (op. 21, 1912) és Webern aforisztikusan tömör darabjaihoz hasonló zenekari darabjai. Dodekafon korszaka (harmadik korszak) 1921-ben indul az Öt zongoradarabbal (op. 23), a Szerenáddal (op. 24) és a Zongoraszvittel (op. 25). Ez utóbb már teljesen az új módszer szerint készült. A későbbiekben készült még néhány tonális kompozíció, de a meghatározó zenei nyelv már a dodekafónia maradt. Fontosabb művei:Gurre-Lieder, Erwartung (monodráma), op. 17, Die Glückliche Hand, (zenés dráma) op. 18, Von Heute auf Morgen (egyfelvonásos opera), op, 32, Moses und Aron (opera). Verklärte Nacht, Pelleas és Mélisande, I. kamaraszimfónia, II. kamaraszimfónia, Pierrot lunaire, Szvit, Die Jakobsleiter, Oda Napoleonhoz, Egy varsói túlélő, Hegedűverseny, Zongoraverseny, zongoraművek. Igen jelentős Schönberg elméleti munkássága is.
Igor Feodorovics Sztravinszkij
(Oranienbaum (Pétervár), 1882. jún. 17. - New York, 1971. ápr. 6.) Orosz zeneszerző. Apja, Fjodor Sztravinszkij, a cári opera basszistája volt, fiát jogi pályára szánta és Sztravinszkij csak húszéves korában - főként egy Rimszkij-Korszakovval való heidelbergi találkozás hatása alatt - szánta rá magát, hogy egyetemi tanulmányait megszakítva, teljesen a zenének éljen. Rimszkij-Korszakov magántanítványa lett. A neves balett-impresszárió, Szergej Gyagilev felfigyelt egyik ifjúkori darabjára (Tűzijáték [Feux d'artifice] 1908.) és társulatához hívta. A következő időszakban elsősorban színpadi zenéket komponált (Tűzmadár, Petruska, a Tavaszi áldozat "Le sacre du printemps). Ez utóbbi nevezetes botrány közepette került a párizsi közönség elé. Az orosz balettel együttműködő zeneszerzőt igen hamar megismerték Európában. Ideje nagy részét már Svájcban töltötte. Itt ismerkedett meg Ferdinand Ramuz-vel, aki a Renard, a Les noces és a Katona történetének szövegkönyvét készítette el, és Ernest Ansermetvel, aki ebben az időszakban karmesterként Sztravinszkij legfontosabb támogatója volt. 1917-ben, Rómában ismerkedett meg Picassóval. 1920-tól a II. világháború kitöréséig Franciaországban élt. A még Svájcban komponált Pulcinella című balett (1920) ás a Mavra című vígopera (1922) Sztravinszkij neoklasszikus fordulatának első darabjai. 1925-ben utazott először az Egyesült Államokba. A háború kitörésekor az USA-ba költözik, Hollywoodban telepedett le. 1945-ben amerikai állampolgárságot kapott. 1951-ben tért vissza Európába, hogy elvezényelje Velencében a "The Rake's Progress" című operáját. A Szovjetunióban sokáig nem játsszák műveit, a 60-as évek elején rehabilitálják. 1914 után 1962-ben látogat el szülőhazájába. Életútját három szakaszra szokták osztani. Első korszaka, az ún. orosz periódus, mely az I. világháború végéig tart, utolsó kompozíciója a Katona története. Második korszaka a Pulcinellával (Pergolesi adaptációja) és Mavrával kezdődik, és kb. 1950-ig tart. Az 1952-es Cantatával kezdődik harmadik korszaka, melyben a schönbergi, weberni tizenkéthangúsággal kezdett foglalkozni. Sztravinszkij művészetének legfontosabb ismertetőjegye a ritmus: a motorika, a ritmikai aszimmetria, poliritmika és ostinato felfogható a barbárőserő jelképeként, ugyanakkor rokon vonásokat mutat a jazzel (amit azonban Sztravinszkij csak a Sacre komponálása után ismert meg), az ún. primitív népek zenéjével és az indiai zene ritmikai rendszerével, miként az O. Messiaen megállapította. A melodikában, a tudatosan alkalmazott paródia és trivialitás mellett rövid, gyakran csak négyhangnyi (diatonikus) motívumok uralkodnak. Harmonizálása az orosz folklórra, ill. annak az egyházi hangnemekkel való rokonságára vezethető vissza, ehhez járul feszültségteremtő mozzanatként a polimodalitás. Fontosabb művek. Színpadi művek: A tűzmadár, Petruska, Tavaszi áldozat, A csalogány, Róka, A katona történet, Pulcinella, Mavra, Menyegző, Oedipus rex, Apollon Musagete, A tündér csókja, Perséphone, Kártyajáték, The Rake's Progress, Agon, Az özönvíz. Szimfonikus művek: Esz-dúr szimfónia, Scherzo fantastique, Concerto en ré, Dumbarton Oaks, Szimfónia C-ben, Szimfónia három tételben, Ebony concerto, Concerto D-ben, valamint kamaraművek, orgonaművek, kórusművek, szólóénekek.
Camille Saint-Saëns
Francia zeneszerző, Párizsban született 1835-ben. Csodagyerekként indult, zenei tanulmányait hétévesen kezdte. 1848-ban vették fel a párizsi konzervatóriumba, ahol Benoist és Halévy tanították. 1853-ban a Saint Merry orgonistája lett, majd 1857-ben a St. Madeleine templomba került. Ezt az állását a híres orgonistától, Lefébure-Wély-től örökölte meg és egészen 1877-ig töltötte be. Ezután kizárólag a zeneszerzésnek élt. 1871-ben C. Franck-kal közösen megalapította a Société Nationale de Musique-et.
Eleinte Németországban nagyobb sikerei voltak, mint hazájában. Liszt közbenjárásának köszönhetően mutatták be Weimarban Sámson és Delila c. operáját (1877).
Műveiben, amelyekben a nagy tudás hűvös szigorral és eleganciával társul, a formai és technikai sajátosságok lépnek előtérbe. A neoklasszicizmus legjelentősebb képviselői közé tartozik. Gondozta Rameau műveinek összkiadását, közreadta Gluck Armide, Orphée és Echo et Narcisse című operáit. 12 operát írt, de tartósan csak a Sámson tudott színpadon maradni. Öt szimfóniát komponált, köztük a Liszt Ferenc emlékének dedikált c-moll, orgonás szimfóniát (1886). Szimfonikus költeményei közül a legsikerültebb a Le danse macabre (op. 40, 1875).
Kitűnő zongorista volt, zongoraversenyeit (ötöt komponált) gyakran maga mutatta be. Igen népszerű Az állatok farsangja c. darabja. Három hegedűversenyt és két csellóversenyt írt, igen gazdag kamarazenei életműve. 1921-ben halt meg Párizsban.
Virágh András
Zenei tanulmányait a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban kezdte, majd Virágh Endre és Gergely Ferenc növendékeként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol 1983-ban kapott orgonaművész-tanári diplomát. Ugyanebben az évben a II. Nemzetközi Liszt Ferenc Orgonaversenyen a döntőbe jutott, és a Liszt-művek legkiválóbb interpretálásáért elnyerte a Cziffra Alapítvány különdíját. 1985-ben a liege-i Conservatoire Royal ösztöndíjasaként hat hónapot töltött Belgiumban. 1986-ban, az ünnepi Liszt-év tiszteletére előadta a Mester összes orgonaműveit, 1990-ben pedig, César Franck halálának 100. évfordulójára emlékezve eljátszotta a nagy francia zeneszerző valamennyi, nagy orgonára írt kompozícióját. Virágh András rendszeresen hangversenyezik Magyarországon és külföldön (Olaszországban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Spanyolországban és Mexikóban), repertoárjának gerincét Bach, Franck, Liszt, Reger, Mendelssohn, Brahms, valamint a kortárs magyar és francia orgonaművek alkotják. Jelenleg a budapesti Belvárosi Főplébánia-templom karnagya és zeneigazgatója, az Országúti Ferences templom Kapisztrán Kórusának karigazgatója, valamint két évtizede rendszeresen orgonál a budapesti Szent István Bazilikában és közreműködője a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyeinek. A szombathelyi Konzervatóriumban és a Berzsenyi Dániel Főiskola Egyházzene Szakán orgonát tanít, főiskolai tanár. Művészi pályafutásának elismeréseként 2001. március 15-én Liszt-díjat kapott.
Zenei tanulmányait a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban kezdte, majd Virágh Endre és Gergely Ferenc növendékeként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol 1983-ban kapott orgonaművész-tanári diplomát. Ugyanebben az évben a II. Nemzetközi Liszt Ferenc Orgonaversenyen a döntőbe jutott, és a Liszt-művek legkiválóbb interpretálásáért elnyerte a Cziffra Alapítvány különdíját. 1985-ben a liege-i Conservatoire Royal ösztöndíjasaként hat hónapot töltött Belgiumban. 1986-ban, az ünnepi Liszt-év tiszteletére előadta a Mester összes orgonaműveit, 1990-ben pedig, César Franck halálának 100. évfordulójára emlékezve eljátszotta a nagy francia zeneszerző valamennyi, nagy orgonára írt kompozícióját. Virágh András rendszeresen hangversenyezik Magyarországon és külföldön (Olaszországban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Spanyolországban és Mexikóban), repertoárjának gerincét Bach, Franck, Liszt, Reger, Mendelssohn, Brahms, valamint a kortárs magyar és francia orgonaművek alkotják. Jelenleg a budapesti Belvárosi Főplébánia-templom karnagya és zeneigazgatója, az Országúti Ferences templom Kapisztrán Kórusának karigazgatója, valamint két évtizede rendszeresen orgonál a budapesti Szent István Bazilikában és közreműködője a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyeinek. A szombathelyi Konzervatóriumban és a Berzsenyi Dániel Főiskola Egyházzene Szakán orgonát tanít, főiskolai tanár. Művészi pályafutásának elismeréseként 2001. március 15-én Liszt-díjat kapott.
