E rendkívül élvezetes, hatásos és dallamokban bővelkedő kompozícióval az ifjú zeneszerző különösen elégedett volt, a mű egyik próbája után így írt apjának: „Egészen kitűnően megy. Örömmel állapítottam meg, hogy a hangszerelés terén ismét előreléptem. Remekül szól és pompásan hallható minden, még ha borzasztóan nehéz is. A szegény kürtösöket és trombitásokat valóban sajnálom. Egészen belekékültek a fújásba, oly fárasztó a szólamuk. Még szerencse, hogy rövid a darab. A hangzás csoda volt, óriási tűz és bujaság. A műnek itt pokoli hatása lesz.” Cosima Wagner (Liszt Ferenc lánya és Richard Wagner özvegye), aki az 1890-es évektől kezdve egyre nagyobb érdeklődéssel követette Strauss pályájának alakulását, megjegyezte, hogy „A Lenau-féle Don Juanban, mely maga a túlburjánzó unalom, bizonyára nem találta meg érzéseinek forrását, de a téma érdekelte Önt, és eszébe jutott egy csomó ötlet, melyet bámulatra méltó biztonsággal foglalt rendszerbe.”
II. (cisz-moll) hegedűverseny, op. 129
I. Moderato
II. Adagio
III. Adagio – Allegro
A zeneszerző utolsó versenyműve, 1967-ben készült, David Ojsztrah 1968-ban esedékes 60. születésnapjára.
Sosztakovics (1906-1975) súlyos szívbetegségének diagnosztizálása, 1966 után egy-egy új mű komponálást azzal a félelemmel kezdte el, hogy vajon be tudja-e majd fejezni, nem bénul-e le a jobb karja vagy nem vakul-e meg (látása is ijesztő sebességgel kezdett romlani). Az utolsó évek darabja közt egyre „gyakrabban bukkannak fel az önmaga számára írt rekviemek” Bár a cisz-moll hegedűverseny az utolsó időszak felszabadultabb tónusú művei közé tartozik, a komor, szemvető hangvétel ebből a kompozícióból sem hiányzik. A választott hangnem (cisz-moll) több olyan műre is utal, mely különösen fontos volt Sosztakovics számára. Beethoven egyik kései vonósnégyesére (op. 131), Mahler 5. szimfóniájára, és leginkább Prokofjev 7. szimfóniájára kell gondolnunk. A kompozíció felépítése a klasszikus mintákat követi. Szonáta formájú első tétele egy igen komplex szövésű kadenciában kulminál. A háromrészes Adagio centrumában is egy kadencia áll, a zárótétel pedig rafináltan szerkesztett rondó, lassú bevezetéssel, az utolsó epizód előtti nagy – ironikus gesztusoktól sem mentes – szólóval.
Vocalise, op. 34
A Vocalise a zeneirodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Bár Rahmanyinov (1873-1943) eredetileg szoprán vagy tenor hangra írta, többnyire szoprán előadásban hangzik el. Az op. 34-es dalciklus utolsó, tizennegyedik darabjában a szerző nem versszöveget zenésített meg, az énekesnek szavak helyett magánhangzók sorával kell megszólaltatnia a csodálatos dallamot.
Richard Strauss
( München, 1864. jún. 11. - Garmisch, 1949. szept. 8.)
Német zeneszerző. Apja a bajor udvari zenekar kürt-virtuóza volt. Strauss tehetsége korán megmutatkozott. 1885-ben Hans von Bülow másodkarmesternek szerződtette a meiningeni zenekarhoz. Bülow hamarosan elhagyta a zenekart és munkáját Strauss vette át. Később Münchenben, Weimarban vezényelt. Első operáját - Guntram - Weimarban mutatták be. A női főszerepet Pauline de Ahna énekelte, aki később Strauss felesége lett. 1896-ben lett München első karmestere, majd 1898-ben Berlinben tölt be fontos karmesteri pozíciót. 1919-24-ig a bécsi Staatsoper vezető karmestere. 1924 után már semmilyen pozíciót nem vállalt, kivéve a birodalmi zenei kamara elnökségét (1933-35). Alkotói tevékenységének két leghangsúlyosabb műfaja az opera és a szimfonikus költemény. Eleinte főleg ez utóbbi iránt érdeklődik fokozottan (Don Juan, 1888; Macbeth, 1886-90; Halál és megdicsőülés, 1889; Till Eulenspiegels vidám csínyei, 1895; Imígyen szóla Zarathustra, 1896; Don Quixote, 1897; Hősi élet, 1899; Sinfonia domestica, 1903) Guntram című operájával Wagner stílusát követi. Az 1905-ös Salométől érdeklődés középpontjában az opera állt. Wagner halála óta ez volt az első döntő fejlemény a német operaszínpadon. További operái: Elektra, 1909; A rózsalovag, 1911; Ariadne Naxos szigetén, 1916; Az árnyéknélküli asszony, 1919; Intermezzo, 1924; Az egyiptomi Heléna, 1928; Arabella, 1933; Daphne, 1938; Danae szerelme, 1940; Capriccio, 1942.
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics
(Szt. Pétervár, 1906. szept. 12. - Moszkva, 1975. aug. 8.) Orosz zeneszerző. Glazunov ajánlására a pétervári konzervatóriumban zongorát, elméletet és zeneszerzést tanult M. Stejnbergnél (1919-30). Később Sosztakovics is zeneszerzés-tanárként tanítványok sorát nevelt fel a leningrádi, később a moszkvai konzervatóriumban. Zeneszerzőként 1926-ban lépett a nyilvánosság elé (1. szimfónia). Azonnal ismertté vált. Behatóan foglalkozott az európai modern zenével. Az ebben az időben keletkezett darabjai - mint pl. a C-dúr szimfónia, A mcenszkovói járás Lady Machbetje (opera), Az orr (opera) - később okot adott arra, hogy műveit burzsoá-dekadensnek, absztrakt-formalistának bélyegezzék. A Pravda 1936. január 28-i számában éles kirohanást intéztek Sosztakovics ellen, aki néhány művét kénytelen volt visszavonni. A következő évek műveire (szimfóniák, kantáták, versenyművek, kamarazenei kompozíciók) a hatalom kiismerhetetlenül vegyesen reagált: hol elmarasztalták, hol "megdicsérték". 1960 után enyhült a politikai légkör és Sosztakovics viszonylag szabadon komponálhatott. E korszakára egyfajta önéletrajzi líra, valamint a fiatalkori stílus felelevenítése jellemző. Művei: 15 szimfónia, 2 hegedűverseny, 2 gordonkaverseny, 14 vonósnégyes, hegedűszonáta, 2 kötet prelúdium és fúga (op. 34 és op. 87).
Szergej Rahmanyinov
(Onyeg, 1873. márc. 20. - Beverly Hills, 1943. márc. 28.) Orosz származású amerikai zongoraművész és zeneszerző. A szentpétervári konzervatóriumon Damjanszkij, a moszkvai konzervatóriumban Siloti, Tanyejev és Arenszkij növendéke volt. Iskolatársa volt Szkrjabin. Az 1890-es évek óta világszerte feltűnést keltett szuggesztív erejű, hatalmas drámai fantáziától fűtött, színpompás zongorajátékával, majd klasszicista irányú, de szellemükben későromantikus zongorakompozícióival. Depressziós hajlamos volt, ez alkotói válsághoz vezetett. 1904-06-ig a moszkvai Bolsoj Színház karmestere, 1906-1909-ig Drezdában élt. Első amerikai útja 1909-ben volt. 1910-ben visszatért Oroszországba, bár igen sok és kedvező ajánlatot kapott az USA-ban. 1917 után emigrált, eleinte Párizsban élt, majd 1935-től az USA-ban telepedett le. Zongoristaként saját művein kívül elsősorban Liszt, Chopin, Schumann, Szkrjabin műveit játszotta. Játékát több lemezfelvétel is őrzi. Melankolikus, nosztalgikus, stílusa, áradó és invenciózus dallamossága igen népszerűvé tette. Zenéjére az amerikai slágeripar és a hollywoodi filmzene is felfigyelt. Zongoraművei közül kiemelkednek zongoraversenyei (1-4), Rapszódia egy Paganini-témára, 2 Zongoraszonáta, Prelűdök, Études - Tableaux, stb. Három szimfóniát, valamint szimfonikus költeményeket (Manfréd, A szikla, A holtak szigete) komponált. Operái: Aljeko, A fösvény lovag, Francesca da Rimini. Vallásos tárgyú kompozíciói közül kiemelkedő az Aranyszájú Szent János liturgiája és a Vesperás.
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
"A Magyar Rádió Gyermekkórusának alapítóit Kodály Zoltán máig érvényes gondolata vezette arra, hogy példamutató iskolát teremtsenek és hirdessék a világban a kodályi filozófia nagyszeruségét és igazságát. A Gyermekkórus 1954-ben alakult 8-15 éves gyerekek számára. A gregorián zenétől a reneszánsz vokális polifónián át a kortárs zenéig terjed az együttes repertoárja. Kodály és Bartók művei mellett különös figyelmet fordítanak a kortárs magyar zeneszerzők, többek között Petrovics Emil, Bozay Attila, Kocsár Miklós, Szokolay Sándor, Reményi Attila, Orbán György, Gyöngyösi Levente műveinek bemutatására is."
Gidon Kremer
Lett hegedűművész és karmester 1947-ben született Rigában, és már négy éves korában elkezdett hegedülni. A Moszkvai Zeneakadémián David Ojsztrah tanítványa volt. 1981-ben Ausztriában, Lockenhausban kamarazene-fesztivált alapított, amelynek programja az új zenei törekvéseknek is teret ad. Ezt a fesztivált 1992-től Kamerata Musica-nak nevezik. Kremer 1996-ban létrehozta a Kremerata Baltica kamarazenekart, amely a Baltikum legtehetségesebb fiatal zenészeiből állt össze.
Kremer egy 1730-ból származó Guarneri del Gesú hegedű tulajdonosa.
Fekete Attila
1973-ban született Budapesten, jelenleg a Magyar Állami Operaház egyik legfiatalabb tenoristája. 1998-ban még főiskolásként debütált az Operaházban, ahol a Bohéméletben Parpignol, a Saloméban az I. zsidó szerepét énekelte. Volt már Gounod Rómeója és Faustja, Bellini Normájában Pollione, Az álarcosbál Riccardója, a Rigoletto Hercege, az Otellóban Cassio, Dohnányi Ernő A vajda tornya című operájában Tarján, Petrovics Emil C'est la guerre-jének Szökevénye és Erkel Hunyadi Lászlója. A fiatal magyar énekesnemzedék egyik legjelentősebb képviselője 2005-ben debütált az Egyesült Államokban, Detroitban, ahol Puccini Bohéméletének Rodolfóját énekelte. 2006 tavaszán Torontóban is nagy sikerrel mutatkozott be Bellini Normájában, June Anderson partnereként. Oratóriumok és egyéb koncertek szólistájaként számos európai és amerikai nagyvárosban énekelt már, 2006 júniusában New Yorkban, a Carnegie Hallban lépett fel Cherubini Medeájának koncertszerű előadásában. 2006 márciusában a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Liszt Ferenc-díjjal tüntette ki.
Anatolij Fokanov
Oroszországban született, tanulmányait a Novoszibirszki Zeneakadémián végezte énekes, pedagógus és karmester szakon. Diplomája megszerzése után a Novoszibirszki Opera szólistája lett, majd hazája több városa következett. (Szaratov, Ufa, Dusambe). 1991-ben Szaratovban a rangos Szobinov verseny első díját nyerte el. Oroszországban elénekelte az operairodalom összes jelentős bariton szerepét. 1990-ben járt először Magyarországon. Meghallgatást kért Ütő Endrétől, az Operaház akkori igazgatójától, aki azonnal meghívta vendégszereplésre a következő évadra. 1992 óta a Magyar Állami Operaház tagja. Oratóriuménekesként is ismert Magyarországon és külföldön egyaránt. Vendégszerepelt számos európai országban valamint Japánban, Izraelben és Egyiptomban. 2004-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze kitüntetést.
