Közreműködik: Tonkünstler Zenekar (Ausztria), Christiane Oelze (Szoprán)
Az "Európa szívében" zenekari csereprogram keretében
Olasz szerenád
Hugo Wolf (1860–1903) 1887-ben komponálta G-dúr szerenádját. Az eredetileg vonósnégyesre írt darabot 1890-ben már Olasz szerenádként emlegette egyik levelében (1892-ben átdolgozta kiszenekarra). Később további tételek komponálását (például egy Tarantelláét) is tervezte, de néhány vázlaton kívül e tervből semmi sem vált valóra. A mindössze két nap alatt elkészülő mű abban az időszakban keletkezett, amikor Wolf Joseph Eichendorff verseinek megzenésítésén dolgozott, „A katona” című dal témája fel is bukkan a Szerenádban. A Szerenád „regényes” világára és szerkezetére azonban a verseknél döntőbb hatást gyakorolt egy Eichendorff-elbeszélés, az Egy naplopó életéből című. (Aus dem Leben eines Taugenichts – 1826)
Eichendorff hőse egy csavargó hegedűs, maga sem tudja hogyan, Olaszországba vetődik, itt álmodozza át az olasz nyári éjszakák kimondhatatlan édességét – a vonósnégyessel kapcsolatos itáliai asszociáció tehát korántsem véletlen.
Ima (Gebet) (Mörike-dalok, no. 28)
Szerb Antalt idézzük: „Eduard Mörike (1804-1875) élete és személyisége oly csendes, világtól elvonult, félénk, mintha nem is alanya volna a költészetnek, hanem tárgya, mintha egy romantikus novellista találta volna ki. Életművének nagy része – népi hangú balladái, végtelenül finom költeményei, idilljei, híres Mozart-novellája (Mozart prágai utazása) és ezerszínű romantikus meséje, Das Stuttgarter Hutzelmännlein (1852) – ebből az Isten háta mögötti csendből nőtt ki. Ha csak ezeket írja, akkor is kiemelkedik a másodlagos romantikából. De Mörikében volt ez alatt valami mélyebb titokzatos én, amely nem fért a szelíd lelkész és tanár csodálatosan szűk élet- és szellemkörébe, és ennek a démonnak, ennek a spiritus familiarisnak köszönhetjük Mörike nagy verseit”. A jellemzés szinte tökéletesen illik Hugo Wolfra is. Wolf zenei mintái a Schumann-dalok voltak, e művek hatására a zongorakíséret tökéletesen emancipált, szinte az önálló zongoradarab rangjára emelkedik. Az énekszólamot szabadon és deklamatorikusan vezeti (ebben Wagner követője), harmónia - világa gazdagon alterált, ritmikája rafinált, a forma körvonalai tünékenyebbek. 1889-1892-ben a ciklusból több dalt is átdolgozott zenekarra.
Mignon (Goethe-dalok)
A költő Wilhelm Meister tanulóévei című kötetében található vers az egyik legtöbbször megzenésített Goethe-költemény. Wolf előtt Beethoven, Schubert, Schumann és Liszt is írt rá dalt. A Mörike- és az Eichendorff-ciklusok után a zeneszerző 1890-ben fordult Goethe verseihez, 51 darabot választott ki megkomponálásra. A szenvedélyes vágyódás Olaszország, a délszaki természet után – mely a későbbi Wolf-dalok egyik vissza-visszatérő témája lesz -, a Mignon-dalban különösen erős intenzitással jelenik meg. A zongora kíséretes ének csodálatos hangszerelését a szerzőnek köszönhetjük.
JOHANN WOLFGANG GOETHE
Mignon
Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn,
Im dunkeln Laub die Gold-Orangen glühn,
Ein sanfter Wind vom blauen Himmel weht,
Die Myrte still und hoch der Lorbeer steht?
Kennst du es wohl?
Dahin! Dahin
Möcht ich mit dir, o mein Geliebter, ziehn.
Kennst du das Haus? Auf Säulen ruht sein Dach,
Es glänzt der Saal, es schimmert das Gemach,
Und Marmorbilder stehn und sehn mich an:
Was hat man dir, du armes Kind, getan?
Kennst du es wohl?
Dahin! Dahin
Möcht ich mit dir, o mein Beschützer, ziehn.
Kennst du den Berg und seinen Wolkensteg?
Das Maultier sucht im Nebel seinen Weg,
In Höhlen wohnt der Drachen alte Brut;
Es stürzt der Fels und über ihn die Flut.
Kennst du ihn wohl?
Dahin! Dahin
Geht unser Weg! o Vater, laß uns ziehn!
Tudod, hol a hon, citrom hona,
Lomb- sűrűn ég a narancs aranya,
Szelíd szél száll kék ég felől,
Babér áll, mirtusz a csöndbe dől:
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Kedvesem, véled legyen ez enyém!
Tudod, hol a ház? Oszlop s tető,
Terem, kis kamra, derengető;
És márványszobrok, kő szemek
Kérdik: Mit tettél, szegény gyerek?
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Védőm, véled legyen ez enyém!
Tudod, hol a hegy? Felhő- foka?
Ködön öszvér törtetne, hova?
Barlangján sárkány-fatty kuporog,
Szikla szakad, vele víz zuhog.
Ismered?
Oda, oda vágyom én,
Atyám, megyek! Véled legyen ez enyém!
(Tandori Dezső fordítása)
Négy utolsó ének
Tavasz - Szeptember - Lefekvéskor - Alkonyfényben A ciklus címe nem a zeneszerzőtől származik. Az sem egészen bizonyos, az idős komponista valóban ciklussá óhajtotta-e összefogni a 84 évesen komponált dalokat. Tény, 1948. derekán, sok keserű csalódás után némiképp új erőre kapva nagy kedvvel alkotta egyiket a másik után. Először (még májusban) az Alkonyfényben készült el, Joseph von Eichendordff versére, majd az 1946-ban Nobel díjjal kitüntetett Hermann Hesse verseire írott Tavasz, Lefekvéskor s végül a (véletlenül épp szeptemberben) a Szeptember partitúrájára tett a szerző pontot. A koncertgyakorlatban végül nem ez a sorrend honosodott meg: amikor néhány hónappal Strauss halála után Kirsten Flagstadt először énekelte a dalokat (Furthwängler vezényelte a Londoni Filharmonikusokat), az Eichendorff-költemény megzenésítését szólaltatta meg utolsóként. Mindeneklőtt az utolsó sor indokolta ezt a sorrendcserét. Az Alkonyfényben ugyanis költői kérdéssel zárul -- ezután bármiféle folytatás banálisan hatna. Csak a zenekar válaszolhat az énekes szavaira, röviden, messziről, a magasból, szelíden, megnyugtatóan. Halálról szól a többi darab is, mégha szó szerint ezt nem is mondja ki a másik három vers szövege. Még a tavaszi kép is az elmúlást juttatja az öreg Strauss eszébe. A sokat megélt komponista számára a halál nem utolsó ítélet és nem szenvedés, amit aztán drámai kontrasztként a "megdicsőülés" követhet. Ezek a romantikus képzetek már messzire tűntek. A békét, feloldást hozó halál zenéje mégis minden ízében romantikus. Fiatalkora zenei nyelvét beszéli Strauss továbbra is, csakhogy minden szélsőség, hatásvadászat nélkül, az öregkor bölcsességével. Pasztell-színű, gyakran magas regiszterű, légiesen lebegő muzsika a négy utolsó éneké. Szinte hihetetlen, hogy három esztendővel Bartók és Webern halála után született, abban az időben, amikor John Cage preparált-zongora darabjait írta, amikor Párizsban az elektronikus zenével kísérleteztek vállakozó szellemű ifjak.
Hesse: Tavasz Kriptahomályon az álom nyugodni nem hagyott: kék szellőd járt a fákon, illatod és madárdalod.
Nyílt titok ma a lényed, ékes ragyogása: ünnepe drága fénynek, szemem csodája.
És hívedet megismered, híved csábítgatod, és tagjaimon végigbizsereg: itt vagy s boldog vagyok.
Szeptember
Gyász ül a kerten, surran a szirmon a hűvös eső. Remeg a csendben: tudja a nyár, a vége jő.
Levélre levél aranyat hullat a magas akácról. Nyár-mosoly döbben fonnyatag, a kert: álom a pusztulásról.
Elfárasztott, ím, a nap, szívem nyugszik halk örömmel, bágyadt gyermekként fogad éji csillagfényt özönnel.
Dolgaid elhagyd, kezem, felejts, elmém, minden eszmét, érzékeim - csöndesen: én itt már csak szenderegnék.
És a lélek szabadon hadd lebegjen, őrizetlen: várd őt, varázs-vadon, ezer új életre leljen.
Eichendorff: Alkonyfényben
Jártunk mi rosszban-jóban, fogtuk egymás kezét, pihenjünk most, valóban, csend honol szerteszét.
A völgyek elnyugosznak, alkonyhomályon át illatálmos magasnak még két pacsirta vág.
Hagyd rájuk a csapongást, vár ránk a nyugalom: jöjj, el ne vétsük egymást ég-föld magányokon.
Tandori Dezső műfordítása
Anyai mondóka, op. 43 no. 2
Richard Strauss (1864-1949) három dalt komponált 1899-ben, „régi német költők” verseire. A Friedrich Gottlieb Klopstock (1724-1803), Gottfried August Bürger (1747-1794) és Johann Ludwig Uhland (1787-1862) költeményeire szerzett sorozatot a berlini opera ünnepelt énekesnőjének, Ernestine Schumann-Heinknek dedikálta. A középső dalt (Muttertändelei) 1900-ban meghangszerelte, majd két másik kompozícióval (Meinem Kinde, op. 37/3; Wiegenlied, op. 41/1) együtt – kifejezetten felesége fellépéseire – egyfajta „anya-ciklust” alakított ki. Burger verséhez (mely egy édesanya incselkedő, enyelgő dalocskája), csengő-bongó rímeihez, nyelvtörő, mondókaszerű ritmusaihoz Strauss rendkívül pezsgő, szellemes muzsikát komponált. Az ismétlődő strófa-mottók és a refrének adhatták az ötletet a dal formakoncepciójához. Strauss egyfelől érzékelteti a strófikus dalszerkezetet, másfelől viszont a visszatérő szakaszokban a variáló kedvét is kiélhette.
Gottfried August Bürger
Muttertändelei
Seht mir doch mein schönes Kind,
Mit den goldnen Zottellöckchen,
Blauen Augen, roten Bäckchen!
Leutchen, habt ihr auch so eins? –
Leutchen, nein ihr habet keins!
Seht mir doch mein süßes Kind!
Fetter, als ein fettes Schneckchen,
Süßer, als ein Zuckerweckchen!
Leutchen, habt ihr auch so eins? –
Leutchen, nein ihr habet keins!
Seht mir doch mein holdes Kind!
Nicht zu mürrisch, nicht zu wählig!
Immer freundlich, immer fröhlich!
Leutchen, habt ihr auch so eins? –
Leutchen, nein ihr habet keins!
Seht mir doch mein frommes Kind!
Keine bitterböse Sieben
Würd’ ihr Mütterchen so lieben.
Leutchen, möchtet ihr so eins? –
O ihr kriegt gewiß nicht meins!
Komm’ einmal ein Kaufmann her!
Hunderttausend blanke Thaler,
Alles Gold der Erde zahl’ er!
O er kriegt gewiß nicht meins! –
Kauf’ er sich wo anders eins!
I. (c-moll) szimfónia, op. 68
I. Un poco sostenuto - Allegro II. Andante sostenuto III. Un poco allegretto e grazioso IV. Adagio - Allegro non troppo, ma con brio
"Beethoven tizedikje" - hamar ráragadt Brahms c-moll szimfóniájára ez az epitheton ornans. Már a nagy tekintélyű karmester és zongoraművész, Hans von Bülow is így emlegette a darabot. Jó okkal. A 19. század derekán, második felében sokan érezték úgy, hogy Beethoven halála után a zenekari szimfónia műfajában nem sok érdemleges történt. Schubert szimfóniái lényegében a Beethoven-művek mellett (s nem után) keletkeztek, a jelesebb szerzők közül legfeljebb Schumann vagy Mendelssohn alkotásai számíthattak kivételnek (bár Schumann négy szimfóniája a 19. században nem volt különösebben népszerű). Berlioz, Liszt pedig más irányba haladt, a programzene megteremtése felé - amelyet egyesek az "igazi", szavak magyarázatára nem szoruló muzsika elárulásának tartottak. Most, 1876-ban végre megszületett a mű, amely méltóképp folytatja Beethoven örökségét - lelkesedhettek a programzenét elvből ellenző kritikusok. Az utolsó tételben ráadásul egy szárnyalóan szép melódia Beethoven Kilencedikjére emlékeztethette a bemutató hallgatóságát. Brahms ugyan énekes szólistákat, kórust nem alkalmaz, a fináléban azonban ugyanúgy hosszan készít elő egy himnikus dallamot, mint Beethoven az Örömódát.
Az előző tételekben a Beethoven művészetével való rokonság ugyancsak kétségtelen, bár talán kevésbé nyilvánvaló. A lassú Andante sostenuto szelídebb, csendesebb, mint Beethoven lassú zenéi, a harmadik, az Allegretto grazioso pedig a régi szerenádok világát idézi fel a megszépítő messzeségből, a Beethovenre cseppet sem jellemző nosztalgiával. Mindezek a tételek néhány hónap alatt, az ihlet lázában keletkeztek, röviddel a premier előtt. Az első tétel viszont elképesztően hosszú munka során nyerte el végleges alakját. Már az ötvenes években felvázolt hozzá ötleteket a komponista. 1862-ben végig is írt egy verziót, eljátszotta Schumann özvegyének, aki lelkesedett a darabért. Utóbb azonban ezt a verziót is alaposan átalakította. A meghökkentően hatásos, hatalmas energiával, fortissimo kezdődő, dobütésekkel kísért bevezető például csak a hetvenes évek közepén került a szonátaszerkezetű tétel élére.
Richard Strauss
( München, 1864. jún. 11. - Garmisch, 1949. szept. 8.)
Német zeneszerző. Apja a bajor udvari zenekar kürt-virtuóza volt. Strauss tehetsége korán megmutatkozott. 1885-ben Hans von Bülow másodkarmesternek szerződtette a meiningeni zenekarhoz. Bülow hamarosan elhagyta a zenekart és munkáját Strauss vette át. Később Münchenben, Weimarban vezényelt. Első operáját - Guntram - Weimarban mutatták be. A női főszerepet Pauline de Ahna énekelte, aki később Strauss felesége lett. 1896-ben lett München első karmestere, majd 1898-ben Berlinben tölt be fontos karmesteri pozíciót. 1919-24-ig a bécsi Staatsoper vezető karmestere. 1924 után már semmilyen pozíciót nem vállalt, kivéve a birodalmi zenei kamara elnökségét (1933-35). Alkotói tevékenységének két leghangsúlyosabb műfaja az opera és a szimfonikus költemény. Eleinte főleg ez utóbbi iránt érdeklődik fokozottan (Don Juan, 1888; Macbeth, 1886-90; Halál és megdicsőülés, 1889; Till Eulenspiegels vidám csínyei, 1895; Imígyen szóla Zarathustra, 1896; Don Quixote, 1897; Hősi élet, 1899; Sinfonia domestica, 1903) Guntram című operájával Wagner stílusát követi. Az 1905-ös Salométől érdeklődés középpontjában az opera állt. Wagner halála óta ez volt az első döntő fejlemény a német operaszínpadon. További operái: Elektra, 1909; A rózsalovag, 1911; Ariadne Naxos szigetén, 1916; Az árnyéknélküli asszony, 1919; Intermezzo, 1924; Az egyiptomi Heléna, 1928; Arabella, 1933; Daphne, 1938; Danae szerelme, 1940; Capriccio, 1942.
Johannes Brahms
(1833. máj. 7. Hamburgban - 1897. ápr. 3. Bécs) Először apja, majd Cossel, végül Marxsen tanította. Fiatal korában zongoraleckéket adott, tánchelyiségekben muzsikált, majd zongorakísérőként működött (Reményivel is utazott). 1853. Joachim, majd Schumann életre szóló barátságára tett szert s ekkor írta róla Schumann a Neue Bahnen (Új utak) c. feltűnést keltő cikket. Karmesteri állást 1857-60-ig Detmoldban, 1864-ben és 1871-74-ig Bécsben töltött be. Általánosan elismertté a Német Requiem bemutatása révén (1868) vált. Simrockkal kötött kiadói szerződése biztosította megélhetését. 1878 óta végleg Bécsben telepedett meg, a nyarak jórészét Ischlben töltötte. A cambridgei (1877) és a breslaui egyetem (1881) avatta doktorává, idősebb korában még számos hivatalos kitüntetés érte. Brahms kitűnő és egyéni technikájú zongorista volt, Budapesten is többször fellépett. Brahms 1. szimfóniáját a 10. Beethoven-szimfóniaként üdvözölték, ezzel állították őt ellenpápának az újromantika tömegszuggesztiójával szemben. Liszt és az "újnémet" iskola irodalmi-zenei törekvéseivel szemben, amelyek szerint az abszolút-zenei szimfonizmus a történeti múlt egy állomása, és amelyek korszerű szimfonikus formaként a zenét és irodalmat egyesítő, magasabb rendű költői műfajnak tartott szimfonikus költemény kialakulásához vezettek, Brahms a programatikus támasz nélküli hagyományos szimfóniafogalomhoz kötődött. Berlioz a beethoveni szimfóniát "hangszeres drámaként" magyarázta, Wagner pedig úgy vélte, hogy a zene drámájával a hangszeres zene csúcsára, egyszersmind annak végéhez és feloldásához érkezett. Brahms ezzel szemben azt tekintette művészi céljának, hogy a hagyományos, sajátosan zenei műfajokat és alapformákat a maguk törvényei szerint ápolja tovább és telítse új tartalmakkal. Ebből ered egyrészt vonzódása a kamarazenéhez és strofikus dalhoz, másrészt idegenkedése a színpadi zenétől. Az ún. "jövő zenészeinek" művészetszemléletével a régi mesterek míves gondját, mesterségbeli tudását szegezte szembe, tanulmányozásukra minden alkalmat megragadott. Stílusára nemcsak Schubert és Beethoven, Haydn és Mozart, de J. S. Bach, Händel és Vivaldi, D. Scarlatti és Couperin zenéje is hatott. Zenetörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy konzervatív ellenpólusát alkotta a haladás "újnémet" gondolatának: újszerű, konstruktív tömörsége révén zenei nyelve Schönberg új zenéje számára éppoly jövőbemutatónak bizonyult, mint Wagneré. Főbb művei: 4 szimfónia, Variációk egy Haydn-témára, Akadémiai ünnepi nyitány, Tragikus nyitány, Magyar táncok, 2 zongoraverseny, Hegedűverseny, a-moll kettősverseny, Német Requiem, Alt rapszódia. Igen jelentősek kamaraművei, zongoraművei, dalai.
Andrés Orozco-Estrada
Andrés Orozco-Estrada 1977-ben, Kolumbiában született. Először hegedülni, majd 1992-től vezényelni tanult. 1997-től a Bécsi Zeneakadémián Uroš Lajovic mesterkurzusának növendéke lett. Diplomakoncertje részeként a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte a bécsi Musikvereinben, 2003 tavaszán.
2004 júniusában Andrés Orozco-Estrada beugró karmesterként dirigálta az Alsó-Ausztriai Tonkünstler Zenekart (Richard Strauss: Négy utolsó dal, Eva Mei közreműködésével és Anton Bruckner: 4. szimfónia). Az osztrák Der Standard tudósításában a karmestert “Bécs csodájának” nevezte. Ez a nemzetközi meghívások egész sorához is vezető hangverseny alapozta meg a zenekarral való szoros együttműködését. 2007-ben a Tonkünstler zenekar új első karmesterévé Andrés Orozco-Estradát nevezték ki. Három évre szóló megbízatását 2009. őszén kezdte meg.
2005 óta Andrés Orozco-Estrada ugyancsak első karmesterként irányítja a “recreation” Grosses Orchester Graz együttesét, amely a grázi Styriarte Fesztivál bérleti hangversenyeinek és előadásainak rendszeres közreműködője.
Christiane Oelze
A csodálatos hangú szoprán énekesnő, Christiane Oelze nagy zenei műveltségű, sokoldalú, kísérletező kedvű művész. Sokféle szerepet énekel: Mozart Figaró házasságának Grófnőjét csak úgy, mint Debussy Pelléas és Mélisande című operájának Mélisande-ját. Fellépett már a világ legrangosabb operaszínpadain - a Covent Garden Operaháztól Glyndebourne-ig, a Hamburgi Állami Operaháztól a Salzburgi Fesztiválig és a párizsi Nemzeti Operáig.
Christiane Oelze Európa, Japán és az Egyesült Államok koncerttermeinek is gyakori vendége. Dolgozott többek között Claudio Abbadóval, Herbert Blomstedttel, Pierre Boulezzel, Christoph Eschenbach-al, Fabio Luisival, Seiji Ozawával, Simon Rattle-el, John Eliot Gardinerrel, Charles Mackerras-szal, Neville Marrinerrel. A rangos zenei fesztiválok közül 2008-ban énekelt a Mostly Mozart, a Tanglewoodi és az Edinburgh-i fesztiválokon. A Párizsi Nemzeti Opera a 2008/09-es évadot az Elcserélt menyasszony új színrevitelével nyitotta - ebben Marenka kulcsfontosságú szerepére Oelzét hívták meg. 2009 nyarán a Salzburgi és a Luzerni Fesztiválon Simon Rattle irányítása alatt a Berlini Filharmonikusok szólistája volt.
