I. Adagio - Allegro assai II. Largo cantabile III. Menuetto e trio: Allegro IV. Finale: Presto ma non troppo A bécsi klasszikus stílus egyik meghatározó műfaja a szimfónia. Joseph Haydn (1732-1809.), e műfaj kiemelkedő mestere, 104 szimfóniát komponált: negyvennél is többet a 60-as, huszonötöt a 70-es, huszonhármat a 80-as és tizenkettőt a 90-es években, Johann Peter Salomon londoni hangversenyszervező felkérésére. A felkérésre 1790-ben került sor, mikor Esterházy Miklós herceg (Haydn gazdája harminc éven keresztül) meghalt. Az addigra világszerte ismertté vált komponista "szabadulásának" hírére Bécsbe sietett Salomon, s felkérte Haydnt néhány Londonban rendezendő nyilvános hangversenyre. Az erre az alkalomra készült művekben Haydn új feladattal szembesült: nem csupán zeneileg képzett arisztokratákhoz, hanem egy szélesebb közönséghez kellett szólnia. Könnyen érthető dallamokkal, meglepő effektusokkal (a fagott váratlan pimasz-mély hangja a második tétel egyik epizódjában) teszi lehetővé a szerző a figyelmes hallgatást. Emellett ezek a művek kitűnően summázzák Haydn szimfonikus életművét: a nyitótételek lassú bevezetője gyakran motívikusan kapcsolódik a gyors főtétel anyagához, a zárótételek szokásos rondóformáját felváltja a szonáta-szerkezet, menüettjei karakterükben pedig egyre inkább az osztrák Ländlerre emlékeztetnek. Az első angliai útra rögtön a felkérést követő évben sor került, s erre az alkalomra született többek között a Nr. 93-as D-dúr szimfónia is, amely már magán viseli a londoni szimfóniák új stílusjegyeit. Bemutatója után a Times "ötletessége és megnyerő hangulata" miatt lelkesedett érte.
D-dúr zongoraverseny, Hob. XVIII:11
Joseph Haydn: D-dúr zongoraverseny, Hob. XVIII:11
I. Vivace
II. Un poco Adagio
III. Rondo all’Ungherese. Allegro assai
A D-dúr zongoraversenyt 1784-ben jelentette meg Haydn (1732-1809). Bécsi zeneműkiadója „az egyetlen, eddig nyomtatásban megjelent” Haydn-zongoraversenyként reklámozta. Ebben az időszakban Mozart zongorakoncertjeiről beszélt Bécs zenekedvelő közönsége, alig másfél hónap alatt közel két tucat hangversenyt adott, legtöbbször zongoraversenyeinek szólistájaként. Érthető, hogy az ügyesen muzsikáló műkedvelő zongoristák körében egy, a Mozart-koncerteknél könnyebben játszható, de nagy tudással megírt versenyműnek nagy keletje volt. Ilyen Liebhaber-Concertnek remekül megfelelt Haydn legismertebb zongoraversenye is.
Dolinszky Miklós egy írásában a D-dúr zongoraverseny példájával világította meg az 1780-as évek kettős – a zeneileg művelt és a csupán műélvező közönség – elvárását kielégítő kompozíciós stílus lényegét. „A zeneszerzőknek immár meg kellett találniuk a közös nevezőt az értőknek szóló, rezidenciális írásmód, és az amatőrök szélesebb közönségrétegének szóló, árucikké váló, rang- és kulturális különbségek nélkül mindenki kegyeit kereső stílus között. A kortársak zenéjétől a közönség végső soron ugyanazt várta, mint a szalonokban forgolódó, művelt polgártól: szellemességet, és nem tudálékosságot; könnyedséget, nem pedig felszínességet; és mélységet, anélkül, hogy észrevennénk.
Ennek a társasági hangot megütő, könnyed stílusnak, mint a felvilágosult világpolgár életmódjának, a Felvilágosodás hangjának iskolapéldája az 1780-as évek elején keletkezett D-dúr zongoraverseny. Hogy azonban e darab már saját korában is a legelterjedtebb volt Haydn versenyművei között, azt mindenekelőtt Rondo all’Ungherese feliratot viselő zárótételének köszönheti. Mint a szerző számos all’ungherese típusú zenéje esetében, itt is inkább arról kapunk képet, mit tekintett a kései 18. század Európája „magyaros” zenének, mintsem hiteles magyar népzenei anyagról”. A rondótéma – figyelmeztet Dolinszky – inkább egy általánosságban egzotikusnak érzett hangot üt meg, a dallam önmagában nem köthető semelyik etnikum zenei folklórjához.
Joseph Haydn
(Rohrau [Alsó-Ausztria], 1732. márc. 31. - Bécs, 1809. máj. 31.) Osztrák zeneszerző. Apja falusi kádármester volt. 1737. Joh. Matthias Frankh hainburgi tanító és templomi karnagy, a család rokona, veszi át a kisfiú nevelését; itt tanul meg HAYDN különböző hangszereken játszani s itt kerül először közvetlen érintkezésbe a népies zene világával. 1739. Georg Reutter bécsi udvari karmester, zeneszerző és egyházi karnagy figyelmessé lesz a kis parasztfiú énekére és leszerződteti a bécsi Szent István-templom énekkarába. (1740-49). Itt énekel HAYDN a székesegyház kórusában Reutter vezetése alatt s bár rendszeres zenei oktatásban itt sincs része, Bécs zenei életének középpontjában alkalma van megismerkedni a régibb és újabb zenei irodalom (főként német és olasz egyházi kompozíciók) jelentékeny részével; másrészt a kórus világi funkciói (közreműködés udvari ünnepségeken stb.). A világi énekes kultúra kapuit is magnyitják előtte. 1749-59-ig többnyire szűkös anyagi viszonyok között élt Bécsben, leckeadásból, korrepetálásból, zenekarokban való alkalmai közreműködésből tartva fenn magát. Ez idő alatt kerül a legszorosabb összeköttetésbe Bécs sokrétű zeneéletével, ezzel a népies elemekkel teli, a napi élet minden vonatkozását átható, eleven és gazdag kultúrával, melybe mint előadó-muzsikus és mint zeneszerző egyaránt belekapcsolódik (szerenádok, divertimentók, 1751. első színpadi műve: Der neue krumme Teufel. c. népies vígopera stb.). Erre az időre esik megismerkedése Bécs zenekedvelő főúri házaival is, ahová N. Porpora, a híres olasz zeneszerző és énektanár révén jut el; Karl Joseph von Fürnberg tanácsos zenekedvelő házának összejöveteli számára írja első kamarazeneműveit, nevezetesen első vonósnégyesét (1755), melyet hamarosan továbbiak (17 vonósnégyes, 6 scherzando vonósokra és fúvósokra stb.) követnek. 1759-60. Morzin gróf házi karmestere és zenedirektora Lukavecben; az ő zenekara számára írja (1759) első szimfóniáját. A zenekar feloszlatása után második karmesternek szegődik el Esterházy Pál Antal herceg kismartoni rezidenciájára, ahol Gregorius Werner karmester alatt kezdi meg működését 1761 tavaszán (máj. 1.). Pál Antal herceg halála után (1762) Miklós József herceg veszi át a zenekart. HAYDN Werner utódává lesz s 28 évig áll a hercegi zenekar élén; 1766-ig állandóan Kismartonban tartózkodik, 1769. átköltözik a zenekar Eszterházára s HAYDN 1790-ig rendszeresen itt vagy Kismartonban tölti a telet; angol utjai után is lerándul Kismartonba nyaranként (1803-ig). Ez az új állása, ha sok szempontból terhes megkötöttséggel is jár, döntő hatással van HAYDN egész művészi kialakulására, mert részben szakadatlan produkcióra való ösztönzést jelent, részben szabad kísérletezési lehetőséget, állandó, kész apparátust biztosit számára. Kismartonban és Eszterházán jelentékeny zenekar működik (tagjai között Tomasini hegedűs, Weigl csellista stb.), hangversenyek, zenés ünnepségek, színielőadások egymást érik s HAYDN szimfonikus és kamarazeneművei itt kész keretekre találnak. HAYDN nem is vált meg többé a hercegi rezidencián betöltött állásától; mikor 1790. Miklós József herceg halála után Antal herceg feloszlatja a zenekart, HAYDN karmesteri címmel és nyugdíjjal kötözik vissza Bécsbe. Itt éri Salomon hegedű és a hangverseny-vállalkozó londoni meghívása. Két londoni útja (1790-92 és 1794-95) alkotóerejének (12 nagyszimfónia) s egyúttal sikereinek művészi diadalának tetőpontját jelenti (1791 jul. ünnepélyes külsőségek között doktorrá avatják Oxfordban) s Händel oratóriumaival való megismerkedése révén további fejlődésre is elhatározóan jelentős 1795., Esterházy Antal hg. utódja, Miklós alatt, újra megalakul az eszterházai zenekar s vezetését most is HAYDN vállalja el 1798 ápr., 29. Bécsben bemutatják a Teremtés-t (Die Schöpfung, Lindley angol eredetije nyomán van Swieten szövegére), 1801 ápr. 24. az Évszakokat (Dei Jahreszeiten, van Swieten szövege, Thomson angol eredetije nyomán), ezt a két nagy oratóriumot, melyek HAYDN-t késő öregkorának küszöbén (a bemutatójuk idején HAYDN 66, ill. 68 esztendős) hazája legnépszerűbb mesterévé avatják. 1800. márciusában ŤSchöpfungť-ját vezényli Budán; az 1800-as évektől (1803) kezdve haláláig visszavonultan él Bécsben. Ebben az időben írja 6 ünnepi nagymiséjét; példátlanul népszerűvé lett császárhimnusza, a Gott erhalte (1797), melyet egyik vonósnégyesében (Kaiser-quartett) is feldolgozott, szintén öregkori művei közül való. Halála Bécs francia megszállás idején következett be. Hamvait 1820-ban a kismartoni vérkápolnában helyezték el. Munkássága a hangszeres zene történetében korszakalkotó jelentőségű. Bizonyos, hogy a teremtés és az Évszakok az oratórium történetében határjelző fontosságúak, hogy Händel oratóriumainak (elsősorban az Izrael Egyiptomban c.-nek) nagy élménye nyomán HAYDN itt új, szabad önálló oratóriumstílust teremtett, mely természeti képeinek csodálatos közvetlenségével, egész atmoszférájának mély és nemes költészetével, zenekari tételeinek és kórusainak nagyszerű mozgalmasságával magában áll a zeneirodalomban. HAYDN munkásságának igazi súlypontja azonban tisztán instrumentális művei: a szimfóniák és a vonósnégyesek jelentik. HAYDN munkássága itt szorosan odakapcsolódik elődjeinek művészetéhez a 18. század hangszeres irodalmához, melynek hagyományos formáit és kereteit sokáig változatlanul megőrzi (5-tételes vonósnégyes-divertimentók, 3-tételes szimfóniák). Hangszeres stílusára a mannheimi zeneszerzők orkeszter- és kamarazene-stílusa volt legdöntőbb hatással. Fejlődése általában sokkal lassúbb tapogatódzóbb, mint például Mozarté; azokkal a nagy művekkel, melyek az egész hangszeres zeneirodalomnak újat mutatnak, csak 50 éves korán túl lép a nyilvánosság elé. Az un. orosz quartettek-től (1781) kezdve azonban megtalálta itt is legszemélyesebb hangját s ezentúl a kamarazene új nyelvezete és formatechnikája (a szonátaforma végleges kialakítása stb.) teljesen az ő sajátja a tematikus dolgozásmód korszakos reformja, a vonósnégyes hangszer-tagjainak szabad individuális megszólaltatása, általában melodikusan differenciált hangszerkezelést az új, szabad polifónia, az áttört hangszerstílus: mindez a mannheimi zeneszerzők műveiben jelentkezik először, de itt érlelődik kész, alapvető eredménnyé. HAYDN ehhez az új zenei nyelvhez lassú, tervszerű munka útján érkezett el. A tisztán melodikus nyelvezetből kiindulva, mohón felfigyel Ph. Em. Bach szonátastílusára s az a gáláns zenéből kinőtt, de lényegében romantikus, forradalmian szabad és nyugtalan művészet eddig sohasem hallott lehetőségekre, szabad formákra és komplikáltabb feldolgozásmódra tanítja. Szonátáiban HAYDN valóban maga is maradt ezen a nyomon; zongorával kombinált kamarazenéje pedig nem haladta meg a 18. század kamarazenéjének általános technikai nívóját (trióiban például a cselló megmarad Ťbasszushangszernekť, hegedű és zongora legtöbbször Ťkoncertálnakť stb.). Szimfóniáiban és vonósnégyeseiben azonban rátalált az újabb zenei kifejezésmód birodalmához vezető útra. Ezen az úton két hatalmas vezetője támadt: egyik a szigorú kontrapunkt, melyet egy időre teljesen magáévá tett, másik a lelkéből újból meg újból elementáris erővel feltörő népi muzsika. Ez a kettő vezeti el az új formai eredményekhez (részben a mannheimiek nyomán; pl. a menüettnek, mint népies és szimfonikus táncdarabnak a szonáta illetőleg szimfónia kereteibe való befoglalásához), a tematikus feldolgozásmód reformjához s egy sajátosan egyéni, szabadabb lírai kifejezésmódhoz (utolsó quartettek). A zenekari muzsika monumentális formája, a szilárd egységbe foglalt négytételes szimfónia ezen ponton eddig sohasem ismert tartalommal telik meg: az osztrák népi zene közvetlen és intim hangja mellett megcsendülnek egy tragikus mélységeket idéző, drámai erőben gazdag, széles ölelésű új kötészet hangjai (12 londoni szimfónia 1790-95). Ezeket az új, tragikus hangok, ezek a démoni árnyékok, drámai kitörések már Beethovennel rokonok s ha bizonyos is hogy Mozart hatása nélkül nem öltöttek volna ilyen alakot HAYDN lelkében lényegükben függetlenek minden más zenétől. Minden iránytól s HAYDN legsajátosabban egyéni, zárt világából fakadnak. Természetes, hogy HAYDN zenéje ezekben a monumentális magasságaiban már magányos művészet volt s hogy a népszerű mester hívei számára sokáig megközelíthetetlen maradt; innen van hogy HAYDN a köztudatban sokáig megmaradt annak a bölcs öregnek (Papa Haydn), patriarchálisan kedélyes, gyermekesen naiv és problémátlan művésznek amilyennek fiatalkori népies, vagy későbbi, könnyebb s népszerűbb művei nyomán elképzelték. Hozzájárult ehhez, hogy HAYDN, bár őszintén s mélyen vallásos ember volt, korának általános szokása szerint egyházi műveiben is (misék) mindig instrumentális világi kompozícióinak nyelvén szólal meg. Bizonyos, hogy ez a meleg és bensőséges otthoni hang, a teli szívből kacagó humor és a rezignáció érzelmesen merengő lírája HAYDN zenéjébe szólal meg először; de mindez még távolról sem meríti ki HAYDN egész költészetét. A komor tépelődés és a fájdalmas pátosz HAYDN zenéjének éppoly organikus vonásai, mint a polgári humor és szentimentalizmus; emellett ne feledjük, hogy HAYDN ifjúkorában épp ez a szabad érzelmesség jelentett forradalmi újdonságot az öregebb generáció szigorúbb s fegyelmezettebb művészetével szemben. De az érzelmek egész skáláját mindenütt ugyanaz a természetes egészség, az életnek ugyanaz a rajongó és áhítatos szeretet, ugyanaz a közvetlen és spontán poézis hatja át. Az a tervszerű, szakadatlan és szívós részletmunka pedig mellyel HAYDN- jóformán autodidakta-módra- alkotómunkásságának eredményeihez eljutott, a hatalmas fantázia és roppant temperamentum mellett, rendkívüli szellemi perspektíváról és minden részletében kidolgozott, átfogó művészi koncepcióról tesz tanúságot. - Művei: több mint 100 szimfónia (közöttük: Le midi 1761, Le soir 1767, L'ours [A medve] 1788, Gyermekszimfónia, 1778, La chasse 1780, Der Philosoph 1764, Der Schulmeister 1774, Búcsúszimfónia 1772, [fisz-moll], Oxford-sz. 1788, Militair-sz. 1794, Paukenschlag-sz. 1791, Paukenwierbel-sz. 1795, stb.), oratóriumok (a már említetteken kívül: Il ritorno di Tobia 1775 [az 1784. hozzákomponált Vihar-kórust mint motettát szokták énekelni]), világi kantáták, (Arianna a Naxos 1789, The storm 1792); a Krisztus hét szava a keresztfán c. oratórium (Die sieben Worte des Erlösers am Kreuz 1785, ered. a szimfóniák közé tartozik; később vonósnégyesre írta át, M. Haydn pedig oratóriummá alakította); 14 mise (közöttük a 6 ünnepi nagymise: Paukenmesse [1796], Nelsonmesse [1797], Theresiamesse, Harmoniemesse, Heiligmesse és Schöpfungsmesse), offertoriumok, motettek és egyéb egyházi kompozíciók (Stabat mater 1773); 24 opera, jórészt a kismartoni és eszterházai rezidenciák számára (Orlando paladino 1782, Lo speciale, Bécs 1770, Armida 1784, L'isola disabitata 1779 La vera costanza 1776 [a bécsi udvari operaház részére, itt azonban akkor nem került előadásra, előbb Kismartonban, majd Pozsonyban játszották], L'anima del filosofo, London 1791 stb.); 66 divertimento, szextett és kassatio, 20 zongora- és 9 hegedűverseny, 6 versenymű csellóra, 16 egyéb hangszerekre (fuvola, kürt, baryton), 77 vonósnégyes (közöttük az op. 64., 74., 76. quartettciklusok [napquartettek 1774, a Pál orosz nagyhercegnek ajánlott orosz quartettek 1781 stb.]), 33 zongoraszonáta és egyéb zongoraművek, 35 zongora-trió, 3 zongora-fuvola-cselló-trió, 30 vonóstrió, barytonra való darabok (mintegy 175), dalok, kánonok, énekes quartettek stb. Munkáiban több helyütt felcsillannak magyar reminiszcenciák, a verbunkos-zene nyomai: így d-dúr zongoraversenyének ŤRondo all' Ongareseť-jében (1784) és G-dúr zongoratriójának utolsó tételében (1795); két dalára Verseghy és Csokonai a maguk szövegét applikálták (Thirzis sírja fellett, ill A pillangóhoz).
Bartók Béla
(Nagyszentmiklós, 1881. márc. 25. - New York, 1945. szept. 26.) Bartók a mai Románia területén található Nagyszentmiklóson (Sînnicolaul Mare) született 1881. március 25-én. Első nyilvános fellépése 1892-ben volt, amikor saját művét, "A Duna folyását" is eljátszotta. 1894-ben a család Pozsonyba költözött. Bartók itt neves zenepedagógusok (Erkel László, Anton Hyrtl) irányítása mellett folytatta tanulmányait. Zongoraművésznek készül, 1899-ben Thomán István (Liszt Ferenc egykori tanítványa) felvette a Budapesti Zeneakadémiára. A zongora tanulmányok mellett zeneszerzést is tanult Koessler Jánosnál. Már az akadémiai évek komoly elismerést vívott ki magának zongoristaként. Ekkor még zenei ízlésére a legmélyebb hatást Richard Strauss gyakorolta: az Imígyen szóla Zarathustra és a Hősi élet című szimfonikus költemények élménye nyomán érlelődik saját zeneszerzői nyelve. Utóbbiból virtuóz zongoraátiratot is készített, melyet igen sikerrel játszott Bécsben is. Strauss és a magyar nemzeti zene hagyományait követve 1903-ban kezdett hozzá "Kossuth" című szimfonikus költeményének komponálásához. 1903-ban és 1904-ben hosszabb időt töltött Berlinben. 1904-ben bemutatják a "Kossuth"-ot, hatalmas sikerrel, Bartókot Liszt Ferenc örököseként üdvözölte a hazai zenei közélet. Ezt a kompozícióját Angliában is bemutatták. 1905-ben elindult a párizsi Rubinstein zeneszerző- és zongoraversenyen, sikertelenül. Ebben az évben kezdte el népdalgyűjtő utazásait, és ez mélyítette el barátságát Kodály Zoltánnal. 1906-ban hosszabb európai hangverseny utat tett. 1907-ben kinevezték a Zeneakadémia zongoratanszékére. Zeneszerzést soha nem tanított. 1908-ban komponálta első vonósnégyesét, melyben még Wagner, és Strauss nyomdokain halad. 1909-ben hosszabb gyűjtőútra indult és elsősorban román népzenét gyűjtött. 1911-ben a lipótvárosi kaszinó pályázatára elkészül a Kékszakállú herceg vára című egy felvonásos operája Balázs Béla szövegkönyvére. A pályázat zsűrije a művet visszautasította. A kudarc nyomán Bartók egy régóta érlelődő lépésre szánta el magát: visszavonult a zenei közélettől. Ezután rövid, kevés művet szülő válságos időszak kezdődött zeneszerzői pályáján. 1913-ban Észak-Afrikában járt és arab népzenét gyűjtött. 1917-ben Tango Egisto vezényletével bemutatják a Fából faragott királyfit, majd 1918-ban ismét a Kékszakállúval egy koncerten. A két színpadi mű sikerétől felbátorodva belekezdett a Csodálatos mandarin (Lengyel Menyhért librettója) megzenésítésébe. 1919-ben fejezte be. Részt vett a Tanácsköztársaság idején alakult zenei tanács munkájában. 1922-23-ban új kompozícióival sikeres franciaországi, angliai és hollandiai koncertkörutat tett (1. és 2. hegedűszonáta). 1923-ban Budapest jubileuma alkalmából komponálja a Táncszvitet , melyet Kodály Psalmus hungaricusa és Dohnányi Ernő Ünnepi nyitányával együtt bemutatnak. A Csodálatos mandarin premierje egyre későbbre tolódik, míg végül 1926-ban, Kölnben mutatták be. A botrány miatt Konrad Adenauer, Köln akkori polgármester betiltatja az előadást. 1926-ban Bartók stílusa átalakul. Fontos zongoraművek jelzik a fordulatot: Szonáta, Szabadban, Kilenc kis zongoradarab, I. zongoraverseny. 1927-28 a nemzetközi hírneve egyre nagyobb. Amerikában és a Szovjetunióban is koncertezik. 1930-ban készült el a Cantata profanával. A jobboldali kritika erősen támadja, ezért évekig nem játssza darabjait Budapesten. Remekművek sora született a harmincas években, mint pl. a II. zongoraverseny, a IV. és V. vonósnégyes, a Zene..., a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, majd az évtized végén a Divertimento. 1940-ben búcsúkoncertet adott Budapesten, és október 20-án feleségével az USA-ba emigrált. 1941-ben már mutatkoznak betegségei első jelei. 1942-43-ban a Bostoni Szimfonikusok felkérésére komponálja a Concertót, Yehudi Menuhin számára pedig a Szólószonátát hegedűre. 1944-45-ben egészségi állapota már igen labilis. III. zongoraversenyét majdnem teljes egészében befejezi, Brácsaversenye torzó marad. New Yorkban hal meg szeptember 26-án.
Ránki Dezső
Ránki Dezső Budapesten végezte tanulmányait, 1973-ban szerzett diplomát a Zeneakadémián, Kadosa Pál és Rados Ferenc növendékeként. Még tanulóévei alatt, 1969-ben, 18 évesen nyerte meg a zwickaui nemzetközi Schumann-verseny I. díját, ez idő óta koncertezik világszerte. Rendszeresen fellépett Európa legtöbb országában, több ízben Észak- és Dél-Amerikában, és 2-3 évente Japánban. Játszott többek között a Berlini Filharmonikusokkal, a Londoni Filharmonikusokkal, az amszterdami Concertgebouw zenekarával, a párizsi Orchestre National-lal, a tokiói NHK zenekarával, és számos neves karmesterrel, pl. Solti Györggyel, Végh Sándorral, Lorin Maazellel, Zubin Mehtával. Jelentős szerepet játszik életében a kamarazene, az utóbbi két évtizedben évi 10-15 koncertet ad Klukon Edit társaságában négykezes és kétzongorás művekkel.
