2009. október 9., 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Budapest

Ének és szimfónia - Klemperer-bérlet 2009-2010

Farkas Ferenc: Cantus Pannonicus
Suchon: Fantázia hegedűre és zenekarra, op. 7
Debussy: Gigues
Rahmanyinov: A holtak szigete, op.29 - szimfonikus költemény, Arnold Böcklin festménye nyomán
Debussy: Rondes de printemps

Vezényel: Kocsis Zoltán

Közreműködik: Nemzeti Énekkar, Thomas Christian (Hegedű)

Cantus Pannonicus

Farkas Ferenc: Cantus Pannonicus – Cantata ex carminibus Jani Pannoni

I. Moderato. Laus Pannoniae – Magyarország dicsősége

II. Andante, quasi una serenata. De Agnete – Ágneshez

III. Allegro vivace. Abiens valere iubet sanctos reges Varadini – Búcsú Váradtól

IV. Andante moderato. De amygdalo in Pannonia nata – Egy dunántúli mandulafáról

V. Moderato pesante, quasi marcia funebre. Ad martem precatio pro pace – Könyörgés Mars istenhez békéért

„Az 1959-ben írt és bemutatott Cantus Pannonicus igen sok szempontból reprezentáns képviselője Farkas Ferenc (1905-2000) zeneszerzői stílusának és költői világának” – írta Várnai Péter. „Tükrözi a komponista kifinomult irodalmi ízlését, hiszen ő előtte talán senki sem gondolt Janus Pannonius verseinek megzenésítésre. Az egyes tételek zenei megoldásaiban együtt találjuk – néha tételeken belül is – a hagyományhoz való hűséget és a szerkesztési, technikai újításokra való hajlamot. Ennek jegyében Farkas habozás nélkül tesz egymás mellé olyan elemeket, amelyek látszólag nem férnek meg egymással, például a tizenkétfokú szerkesztést és a hagyományos ritmikát, az újszerű zenekarkezelést és a tradicionális dallamalkotást. Ami pedig a költői világot jelenti: a Cantus Pannonicus elénk tárja Farkas legfőbb kifejezési szféráit: a lírát, a természetpoézist és az emelkedett hangot.”

A darab nagysikerű premierje után írta Bónis Ferenc: „A mű hangzásvilága különös és megragadó: archaikusan modern. Eltéveszthetetlenül Farkasra valló a mű belső világa. Latin-magyar szellemiség jellemzi: arányosság, levegősség, világos fogalmazás, nemes ízlés, a zenei nyelv magyarsága. Nagyon is feltűnő, mennyire ügyelt a zeneszerző, hogy muzsikája ne hasonlítson Orfféra: gondosan mellőzte a hatásos, motorikus gyors tételt. Úgy tűnik: ez a szép, poétikus alkotás kissé tobzódik a pasztell-színekben”.

            Az archaikus modernség másik megfogalmazását olvashatjuk Gombos László kismonográfiájában. A szerző halála után négy évvel így jellemezte a művet. A jellegzetes „tonális dodekafóniát, amelyet zongoraműveiben és dalaiban kísérletezett ki, most az öt tételes kantáta nagyobb léptékű közegében alkalmazta.”

            Az első tételben a latin szöveg ritmusa (daktilus) ünnepélyességet sugároz. A második tétel különleges hangszerelése – hárfa, csembaló, gitár, mandolin – a reneszánsz költő korát juttatja a hallgató eszébe. A több strófás harmadik tételben változatos zenei anyagok vonulnak fel, a kompozíciós egységet a refrénes szerkezet biztosítja, Várnai Péter több epizódos scherzóként jellemzi. A rendkívüli gyengédséggel és líraisággal komponált negyedik tétel Farkas tizenkétfokú stílusának egyik legköltőibb (azaz leginkább koncentrál és sűrített) megnyilatkozása. A zárótételben a gyászinduló intonációja fokozatosan himnikus apoteózissá lényegül át.

Fantázia hegedűre és zenekarra, op. 7

Eugen Suchoň (1908-1993) a 20. századi szlovák zene egyik legjelentősebb alakja. Apja orgonista, édesanyja zongoratanárnő volt, így nem volt kétséges, hogy a fiú milyen pályát válasszon. A Pozsony melletti Bazin ((Pezinok) városkában nevelkedő fiú eleinte mégis a bazini futballcsapat kapusaként tett szert hírnévre. Pozsonyi tanulmányait 1920-ban kezdte el. Zeneszerzés stúdiumait 1931-ben fejezte be. Korai műveiben nem távolodik el túlságosan a későromantika világától, kompozícióinak egyéni hangját a népzenei tónus és a kromaticizmus sajátos kombinációja teremti meg. Kárpáti zsoltár (1937-38) című darabja a szlovák kantátairodalom csúcsa, méreteit és megfogalmazását tekintve inkább zsoltárszimfónia, mint zsoltárkantáta. Bár nem bizonyos, hogy Suchoňt a Kárpáti Zsoltár komponálásánál közvetlenül megihlette a Psalmus Hungaricus, tudjuk, hogy ismerte és nagyra becsülte a Kodály-művet. Sok közös vonása van a két darabnak. Ilyenek a régies stílusrétegek, a motivikus átváltozás elve, a hárfa vagy az anyanyelvi dikció kiemelt szerepe – de mindenekelőtt a monumentalitás, a látomás-jelleg, a himnikusan bizakodó végkicsengés.

A háború után időszak (középső alkotó korszak) emblematikus darabja az 1941-1949-ben komponált opera, az Örvény (Krútňava), mely meghozta Suchoň számára a széles nemzetközi elismerést: a világ a szlovák nemzeti opera megteremtőjét tisztelte benne. (Magyarországi bemutatója 1960-ban volt.)

Zeneszerzői stílusa az 1960-70-es években némileg megváltozott, újabb műveiben a nyugati modernizmus számos elemét felhasználta. Kodályhoz hasonlóan a szlovákiai zenepedagógia vezető egyénisége volt, egyetemi tanár és egy páratlanul újszerű akkordelmélet megalkotója.

Az 1948-ban komponált Fantázia virtuóz hangverseny-darab, mely több tekintetben a háború előtti korszak stílusjegyeit viseli magán.

A holtak szigete, op.29 - szimfonikus költemény, Arnold Böcklin festménye nyomán

A holtak szigete című szimfonikus költeményt Rachmaninov 1908-09-ben, Drezdában komponálta. A mű egy alkotói és magánéleti szempontból egyaránt kiegyensúlyozott és termékeny időszak – II. zongoraverseny és II. szimfónia – záróköve. Miként Mahlert a tragikus melléknevet viselő VI. szimfónia komponálásakor, ugyanúgy Rachmaninovot is egy különösen boldog pillanatban, két leánygyermek megszületése után szembesült az elmúlás, a halál gondolatával. A vitalitás közvetlen megtapasztalása elmélkedésre, meditációra késztette. A címben hivatkozott képet, a romantikus svájci festőművész, Arnold Böcklin festményét a zeneszerző 1907-ben, Párizsban látta. A rendkívül szuggesztív műalkotást 1880-ban egy özvegyasszony rendelte, „a festménynek olyan mély nyugalmat kell árasztania, hogy az ember összerezzenjen, ha szemlélése közben ajtókopogást hall”. Az ekkoriban Olaszországban dolgozó festőt a Nápolyi-öböl egyik sziklás szigetére (Ischia) épített kastély inspirálta. Az első kép után további változatokat készített. Egy példány 1897-ben, Budapesten is látható volt, az egykori katalógus így írta le az ábrázolt jelenetet: „A déli tengereken van egy szirtes sziget. A megközelíthetetlen partok meredeken törnek föl a sötétlő kékes vízből. Az omlatag köveket sűrű oleander bokrok borítják, a benyúló vizek partját komor ciprusok lombjai árnyékolják, a hallgatag öbölben a holtak csöndes otthonát őrzik. A sziklákba sok ajtó nyílik, befogadására mindazoknak, kik innen többé visszatérni nem fognak. Egy kicsi csónak lassú verésű evezéssel közeleg a sötétlő bemenethez. Egy fehér, koszorús koporsóhoz támaszkodó alak látszik benne. Szomorúan néz az átláthatatlan sötétségbe, a halál komor kapuját figyeli, melyet egy bronz állati alak őriz titokzatosan. Minként a fáradt vándor lelkében, a világos márvány falak fehéren tükröznek a kék tengerben, felvillan a hit nyújtotta remény.”

A komor sziget fele tartó csónak evezőse maga Kharón, amint a frissen elhunytak lelkét viszi a Styx folyón végső nyugvóhelyükre; a koporsó mellett álló és a vízből kimagasló szirtek felé tekintő fehér lepelbe burkolt légies figura pedig a halott lelkét testesíti meg. „A festményt a valószínűség és valószerűtlenség határmezsgyéjéről eredő titokzatosság lengi át, Böcklin ugyanis az önmagukban meggyőzőnek tűnő természeti tájakat néhány fantázia-szülte részlettel kombinálta. Az így keletkező látvány álomszerűségében szinte már szürreálisnak mondható” – írta egy elemző.

A halotti mise, a Requiem híres sequentiáját, az utolsó ítéletet megjelenítő Dies irae dallamát Rachmaninov szívesen idézte fel műveiben, természetes, hogy a Holtak szigetében is felcsendül. Szerzői kommentár híján a mozgalmas és drámai kompozíció zenei „eseményei” alapján a hallgatónak kell megkonstruálni a programot. Ebben némi segítséget nyújthat az a beszédes Leopold Stokowskinak szóló levél, melyben a kompozíció egyik tématerületéről – a zenei anyagot maga a szerző nevezte el Élet-témának – így írt: „Az Élet-témának a mű többi részével erős kontrasztban kell állnia – gyorsabb, nyugtalanabb és érzelmesebb… eddig a halál uralkodott, itt az élet.”

Szergej Rahmanyinov

(Onyeg, 1873. márc. 20. - Beverly Hills, 1943. márc. 28.)
Orosz származású amerikai zongoraművész és zeneszerző. A szentpétervári konzervatóriumon Damjanszkij, a moszkvai konzervatóriumban Siloti, Tanyejev és Arenszkij növendéke volt. Iskolatársa volt Szkrjabin. Az 1890-es évek óta világszerte feltűnést keltett szuggesztív erejű, hatalmas drámai fantáziától fűtött, színpompás zongorajátékával, majd klasszicista irányú, de szellemükben későromantikus zongorakompozícióival. Depressziós hajlamos volt, ez alkotói válsághoz vezetett. 1904-06-ig a moszkvai Bolsoj Színház karmestere, 1906-1909-ig Drezdában élt. Első amerikai útja 1909-ben volt. 1910-ben visszatért Oroszországba, bár igen sok és kedvező ajánlatot kapott az USA-ban. 1917 után emigrált, eleinte Párizsban élt, majd 1935-től az USA-ban telepedett le. Zongoristaként saját művein kívül elsősorban Liszt, Chopin, Schumann, Szkrjabin műveit játszotta. Játékát több lemezfelvétel is őrzi. Melankolikus, nosztalgikus, stílusa, áradó és invenciózus dallamossága igen népszerűvé tette. Zenéjére az amerikai slágeripar és a hollywoodi filmzene is felfigyelt. Zongoraművei közül kiemelkednek zongoraversenyei (1-4), Rapszódia egy Paganini-témára, 2 Zongoraszonáta, Prelűdök, Études - Tableaux, stb. Három szimfóniát, valamint szimfonikus költeményeket (Manfréd, A szikla, A holtak szigete) komponált. Operái: Aljeko, A fösvény lovag, Francesca da Rimini. Vallásos tárgyú kompozíciói közül kiemelkedő az Aranyszájú Szent János liturgiája és a Vesperás.